Kőszeg Város Hivatalos Honlapja

Kávészünet Sodics Lászlóval

A festőművészt visszacsábította Kőszeg-hegyalja

Sodics László feleségével, Tóth Rózsával tíz éve Kőszegen él a csendes Lehmann Gottfried utcai sorházak egyikében. A nappaliban a pohárszéket neki faragta, lakásukat az elegancián túl fotók, László festményei, rajzai és egy életút összegyűlt emlékei díszítik jó ízléssel elrendezve.

Kávészünet Sodics Lászlóval

A festőművészt visszacsábította Kőszeg-hegyalja
Sodics László feleségével, Tóth Rózsával tíz éve Kőszegen él a csendes Lehmann Gottfried utcai sorházak egyikében. A nappaliban a pohárszéket neki faragta, lakásukat az elegancián túl fotók, László festményei, rajzai és egy életút összegyűlt emlékei díszítik jó ízléssel elrendezve. A felső szinten a „műteremben” festőállvány és képek sokasága. Alkotásai témavilágát gyermekkori emlékei, mindenekelőtt Cák, a mindenkori környezete, az Őrség, a Rába melléke, Körmend és az utazások élményei hatják át. „Rokonszenvvel figyeli, tanulmányozza a kortárs művészet törekvéseit, a maga számára azonban a hagyományos, a valóságra, a látványra alapozott, az ember és a táj, az ember és a tárgy lelki kapcsolatát kifejező szemléletet, utat tartja járhatónak. Alkotásai nem írhatók le egyetlen stílus, irányzat jegyeivel, tematikája is változatos. Komponálása a hagyományos képkivágást részesíti előnyben, s a látszat, a vonal, a levegő perspektíva törvényeit követi. Szín és ecsetkezelése légies, áttetsző felületeket eredményez és jól illeszkedik az adott pillanat hangulatához. Festészetében így a skála a realizmustól az impresszionizmusig terjed” - írta róla Salamon Nándor művészettörténész, a Szombathelyi Képtár egykori igazgatója. A város temetőjében nyugszanak a nagyszülei, a szülei. Édesapja tőzsgyökeres kőszegi volt, aki úri- és női cipész mesterlevelét két éves külföldi munka után vehette kézbe. A céhben színjátszókör működött, ahol játszott, a dalárdában -melynek egyensapkája volt- énekelt. Az emberek hétvégeken a Fő téren grasszáltak, a mai Írottkő helyén zenepavilon állt, ahol fúvószenét játszottak. A polgárság fogalmába mindezek beletartoztak. Ő ugyan Szombathelyen született, de hat évig Cákon laktak, édesapja a Kőszegen örökölt, Temető és Rákóczi utca sarkán található házrészből építkezett a futballpályával szembeni meredélyen. Felső-Ausztriai segédeskedése során tetszettek meg neki az ilyen domboldalba épített házak. Édesanyja azonban ki nem állhatta az udvar lejtését, addig noszogatta, mígnem elköltöztek Szakonyba, a háború utáni nyugalmasabb életre vágyva. Iskoláit Bükön kezdte és Szakonyban folytatta majd a Soproni Széchenyi Gimnázium reáltagozatán tanult. A szombathelyi tanítóképzőben Horváth János tanítványa volt. 1963-ban a szőce-rimányi általános iskolába került, 1974-ben helyezték át a körmendi Somogyi Béla Általános Iskola Diákotthonába. A pécsi Tanárképző Főiskola rajztagozatán 1973-ban diplomázott rajztanárként. Évfolyamtársa volt Brigovich Lajos, Laskovits Elvira, Pungor Klára és Szendi Ferenc. 1984-től nyugdíjazásáig irányította a "Somogyiban" és a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban a vizuális - képzőművészeti nevelést. Cáki háza ma is megvan, a méheit tartja ott. Ha kell, kinn töltik a hétvégét, Kőszegen itthon vannak, de Körmendet nem tudják feledni. Sodics Lászlóval ezúttal egy kellemes kávézós, délutáni beszélgetés résztvevője lehettem. Népmese-életű, barázdált ember, a tanár és a művészember határmezsgyéjén.

-Valójában gyökereim Cákhoz kötnek, ehhez a gyönyörű Kőszegi-hegységnek támaszkodó faluhoz, amelynél szebbet a mai napig nem láttam. Talán ezért is a természethez közeli, amit megörökítek. A Pörös-oldal, vagy a Botosok tetetje felöl fújó szél mindig józanítólag hatott rám, és megújítja hitemet. A mai emberek többsége annyira eltávolodott természetes környezetétől, hogyha még egyáltalán lehetséges és nem késő, imádsággal fogja visszakönyörögni magát hozzá. Amikor építettük ezt a házat egy évig -2006-tól- Cákon laktunk, beállított hozzám a szintén cáki illetőségű Trífusz Péter, hogy rám gondolt, egy várbéli kiállítás erejéig. Olyan professzionális megnyitót rég hallottam. Na, akkor éreztem úgy, hogy több mint 30 évi távollét után vissza is fogadott Kőszeg-hegyalja. A másik kiállításom a református templom Csillag termében volt. Ott igen szép dicséretet kaptam a Marosfalvi Antaltól.
-Soproni gimnáziumi éveim alatt Ákos Ernő festőművész volt az osztályfőnököm ’56-ig, akkor Ausztriába ment, ott Jáger Ákos Ernő lett a művészneve, kint a festészetből élt. Gimiben jártam képzőművész körbe. Tolcsvai Nagy Géza szürrealisztikus képei, a zseniális anatómiai ismereteivel nagy hatással voltak rám. Az érettségi után eljött a jelentkezés ideje, beírtam a Képzőművészeti Főiskolát. Felkészületlenül tettem meg ezt a lépést. A kéthetes felvételin egy hétig szénnel készült portré rajzolással töltöttük az időt. Erre még büszke is lehetnék. A második héten végig élő modelles akt rajzolás volt. Életemben először rajzoltam aktot. Szörnyűségesre sikeredett. Sejtettem, hogy nem vesznek fel. Másodikként a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Főiskolát írtam be, de nem mentem, el pedig még pótfelvételire is hívtak. A Vas Népében találtam egy álláshirdetést, érettségizett fiatalokat kerestek a Szombathelyi Pamutiparba művezetőnek. Azonnal jelentkeztem. Felvettek. Nagyon jól kerestem, ha a gyomrom bírta volna a hideg élelmet, talán nyugdíjba is onnét megyek. Az orvos is azt javasolta, hogy ezt az életmódot hagyjam abba. Sok mindent megtanultam. Ez pedagógiai tudatosságomra is rányomta bélyegét. Ugyanis a pedagógusnak nem szabad elfelejtenie, hogy ő is volt gyerek, a legjobb pedagógiai módszer az okkal történő dicséret. Amit tanít, tudja ő is elkészíteni. Elsősorban azért festek, faragok fát, kopjafát, hogy meg tudjam mutatni a diákjaimnak. A testnevelő tanár tekintélye attól acélosodik, ha bemutatja a gyakorlatot. Hitelessége nő ezáltal. Öten-hatan elindultunk a Tanítóképzőbe, többek között Halmosi Lajos, Hannos Attila…
-A sikeres felvételi után csak fokozódott a festészet iránt benned élő vágy…
-Verset kellett mondani a felvételin a gyakorló iskolásoknak, ahol benn ültek a felvételiztető tanárok, hangszeren kellett játszani és énekelni. Természetesen kellett írásbelit is készíteni. Akkor persze még dolgoztam, anyám egyik délelőtt, az éjszakás műszak után ébresztget, leveled jött Szombathelyről. Abban közölték a jó hírt. Örömömben lementem horgászni a Répcére. Gyönyörű három év volt a képzőben, másodiktól már bejárogattam Horváth János műtermébe. Az ecsetkezelésemet igazgatta, bátorított. Néha képpel a hónom alatt sétáltam ki a műteremből. Kezdett tekintélyem lenni a főiskolán. Az ember életében vannak ilyen szerencsék néha, hogy ki pallérozza a pallérozhatatlant. Művészettörténet vizsgán nem remekeltem Kocsis Gyulánál, mégis elfogadta a feleletemet azzal a megjegyzéssel, szerencse, hogy a Horváth tanár úr magát olya nagyra tartja. Akit azért is becsülök, mert mindig őszinte volt velem, sosem mismásolt. A rosszat is tudta közölni, dicsérni pedig ritka jól tudott. Amikor Szombathelyen a Sportházban állítottunk ki, egyik képemre csak ennyit jegyzett meg: - látod, ez kép. Az ilyen embernek van hitele, lehet bízni benne.
-Tanítványaid?
-Bajban vagyok, mert mindenki nevét lehetetlen felsorolni, megbántani pedig senkit nem szeretnék. Mindenhol vannak tehetségek. A feladatom az volt, hogy megtaláljam őket. A Szalai Zsolt nevű tanítványom édesapja, János a főnököm volt. Eleinte focizott a srác, egyszercsak bekéredzkedett hozzám a rajzszakkörbe. Segítettem kibontakozni. Ő meg méginkább akarta. Végül az apja kérte, hogy készítsem fel. Igazgatóm volt, de megmerte kérdezni, mit szólok a fia képzőművészetibe való jelentkezéséhez. Azt javasoltam, iratkozzon be valamelyik pesti, vagy környéki gimnáziumba. Szentendrén érettségizett, ahol sok kollégám volt és tanulhatott a műtermeikben. Bizonyos szempontból a gyerek édesapja nemcsak főnököm, de példaképem is volt, hogy ilyen döntéseket mert hozni. A főiskolára bejutni nem volt sohasem könnyű. Ő is többször próbálkozott. Olaszországba ment, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, végül Bécsben végezte el a Művészeti Akadémiát. Közben szobafestést vállalt, abból tartotta fenn magát. Ma Felsőmarácon él, belsőépítész. De megemlíthetném Simon Pistát, a Somogyi mostani egyik helyettesét is, aki tehetsége révén az Apáczai természetismereti és biológia tankönyveit illusztrálta.
-Voltak alkotótáboraid is, ahová a tanítványaid mindig örömmel követtek.
-Meglepődött az előbb említett főnököm, amikor azt mondtam neki, hogy most nem Cákra megyünk, hanem Budapestre. Az ember néha a saját vágyait vetíti ki egy-egy döntésénél. A délelőttöket komoly munkával töltöttük a Dózsa György úti diákszállón. Étterembe is elvittem őket, délutánonként pedig a Széchenyi Fürdőtől kezdve a Nemzeti Galérián át a Szépművészeti Múzeumig mindent belevettünk a programunkba. Rengeteget tanultak. Tölcséren át kapták az élményeket. A nyolcadikos tanulóim, akik tehetségesebbek voltak, tanársegédként működhettek közre az órákon. Főállású munkahelyemen, a Somogyiban égetőkemencét, néprajzi gyűjteményt hoztam létre. Karácsonykor az asztaldíszítést a valóságban is elkészítettük, nemcsak lerajzoltuk, a mézeskalácsot meggyúrtuk, majd a konyhán megsütötték és hazavihették a gyerekek. Az ember mondja a magáét, szinte ömleng, amikor felidézi munkáséveit, pedig nem, csak azt teszi, amit tenni kell. Minden az emberen múlik az életben is, meg az iskolában is. Bármilyen környezetben, Szőcén, a falusi iskolában vagy a körmendi gimnáziumban. Ki kell találnod hogyan figyelnek rád a diákjaid. El kell érned, hogy megragadd őket.
-A méhek a másik szerelmed, Cákon tartod őket a régi háznál.
-Édesanyám 88-ban özvegyült meg. Attól kezdve 2001-ig minden vasárnap nála voltam, a méheket is hazatelepítettem, hogy ne kelljen kétfelé mennem. Aztán 2006-ban felszámoltuk körmendi létünket és 2007-től élünk Kőszegen. A méhcsaládjaim száma volt, amikor elérte a 130-at, egy családban akár 60 ezer dolgozó méh is lehetett. Fantasztikus elfoglaltság a velük való foglalkozás is. Egyszer azt kérdezte tőlem egy újságíró, miért nem döntöttem el, hogy festek, vagy méhészkedek. Unokám meg is örökítette azt a gondolatot, mely talán magyarázatul szolgál a kérdésre. A pedagógiának rendeltem alá az életem. Minden területen. A szemlélőnek nem csak engem kell látnia, mögém is kell látnia. Ott a selyemszoknyás lány, aki velem utazott a vázon, nézte az ecsetvonásokat és mosolygott és leélte velem az életét. Világéletemben nagy luciferkedő voltam, de amit kitaláltam, megcsináltam.
Kiss János