Kőszeg Város Hivatalos Honlapja

Kávészünet Frank János üzemmérnökkel

Az ötvenes évek történései határozták meg életét

A háromszoros édesapa, a tízszeres nagypapa azon riportalanyaim egyike, aki alaposan felkészült a beszélgetésre, van mondanivalója és azt meg is osztja beszélgetőpartnerével.

Kávészünet Frank János üzemmérnökkel

Az ötvenes évek történései határozták meg életét
A háromszoros édesapa, a tízszeres nagypapa azon riportalanyaim egyike, aki alaposan felkészült a beszélgetésre, van mondanivalója és azt meg is osztja beszélgetőpartnerével. Bevallom ismeretségünk nem mai keletű. Tudjuk egymásról ki kicsoda. Mégis rá kellett döbbennem, hogy alig tudunk egymásról valamit. Feleségével, Horváth Marikával -aki a Gyógypedagógiai Intézet pedagógusa volt nyugdíjig -évfolyamtársak voltunk a Szombathelyi Tanítóképzőben. Jánossal leginkább a kőszegi piacon találkoztam, szívesen vettem mezei biomézét, amiben sem ízesítő anyag, sem egyéb adalék nem volt soha, mert az -ahogy mondta- már nem eredeti, hanem hamisított lenne. Mostani ráérős találkozásunkkor kíváncsian hallgattam színes elbeszélését. A háború utolsó előtti évében Csepregen született. Kemény munkát végző szülei a 15 holdas kisparaszti családban szeretetben nevelték a két gyermeket, nővérét és őt. Volt földjük, teheneik, lovaik és baromfi az udvarban. Már kora gyermekkorában beleszokott és megszerette a paraszti munkát. Imádta az állatokat, ellátta őket. Ha tehette az istálló körül tevékenykedett. Korán megtanulta befogni a lovakat, gyermekként tudott szántani velük. Nyiladozó értelmével világosan felfogta az ötvenes évek egzisztenciát és lelket ölő történéseit. A csendes hallgatás és a dac évei voltak ezek. A családban nem beszéltek a beszolgáltatásokról, a begyűjtők kegyetlenségeiről, nem volt célszerű, másnap elvitte volna őket a fekete autó. Ma is pontosan tudja, kik voltak azok az erőszakos végrehajtók, de nem érdemlik meg azt sem, hogy a nevüket a szájára vegye. Jánostól tudtam meg, hogy azt is pontosan előírták, mennyi ludat, tojást, zsírt, gabonát és egyéb terméket kellett beszolgáltatniuk. Nem számított, hogy azzal nem rendelkeznek, be kellett szerezniük, megvették a piacon, hogy elkerüljék a szankciót és beszolgáltatták. Amikor az udvaron dohogó cséplőgépről leoldották és bekötötték a teli gabonazsákok száját, már ott állt a szekér, mely a termést vitte. Volt egy kis halom gabona, amire édesapja azt mondta, az a gyerekek kenyérrevalója. -Nem érdekes, holnap legyen a központi raktárban - hangzott a megfellebbezhetetlen utasítás. Sírt, ahogy a párnapos kiscsikót nővére és egy ismerősük talicskában tolta anyja után, mert még járni nem tudott. A legszörnyűbb az volt, hogy ugyanúgy összejártak egymással esténként, mentek templomba, utána leálltak beszélgetni, módjával elmentek a kocsmába is, de szó nem esett a történtekről, még egymás között sem mertek beszélni. Nem lehetett tudni, ki mire képes… Gyanakvás uralta mindennapjaikat. Az erőszakos téesz szervezés során a gazdaságuk minden termelő eszközét be kellett vinni a közösbe. Az akkori technikai színvonalnak megfelelő tulajdon minden egyes darabjától „önként” meg kellett válnia a parasztembernek. Elvették a földjét, az erdejét. Nehezen álltak kötélnek. Szemtanúja volt annak a családi drámának, amikor az utolsó tehenüket is elvezették. Darabonként 40 Ft-ot kellett fizetni azon falubelinek, aki ezt megtette. Akkor fogalmazódott meg benne, hogy otthon így nem nagyon tud boldogulni, nincs jövő. Tanulni akart. Édesapja támogatta törekvésében, nagyon optimistán engedte útjára. Azt mondta neki, hogy ez az állapot nem tarthat sokáig, lehet, hogy jövőre már haza kell jönnöd, akkor otthagyod az iskolát. A szombathelyi mezőgazdasági technikum tanulója lett 1958-ban, amikor pár hét múlva közölte vele osztályfőnöke, hogy csomagoljon, mert apja nem állt be a téeszbe, neki itt nincs helye. Visszajöhet, ha édesapja beadja a derekát. Az igazgató-helyettesnő küldte vissza a folyosóról azzal, hogy ehhez a gyerekeknek nincs köze. Vannak 56-os emlékei is. Október 24-én jött a Csepel teherautó és felszedte a község pártvezetőit, kimenekítették őket, de november 4-én már újra megjelentek. Negyedikben az akkor már jónevű körmendi mezőgazdasági főiskola épületében működött a középiskolája, így Körmenden fejezte be a technikumot, ott érettségizett 55 éve.
-Távol a családtól, pénz nélkül, milyen volt az élet?
-- A téeszekben év közben nem fizettek, munkaegységet írtak jóvá az elvégzett munka fejében. A zárszámadáskor február, március hónapban jutottak fizetéshez. Egy munkaegység 12-14 Ft-ot ért. De találékony volt a parasztember, a háztájiból piacozott, tejet, tojást árult. Szőlőnk is volt, olyan év is adódott, hogy ötezer liter borunk lett. A fináncok hegyes szúrós szerszámmal turkáltak a széna- és szalmakazalban, keresték a hordókat, de nem találták. Nem ott volt. Átérezve a szüleim nehézségeit, örömmel elfogadtam a büki gépállomás nyugdíj előtt álló szerelője invitálását, hogy menjek el vele kombájnozni. A technikumban tanultuk a gépek kezelését, könnyen megtanultam a szovjet SzK-4-sel aratni. Látva a hozzáállásomat és hozzáértésemet, meg a komolyságomat, beszervezett kévehányónak. Udvarról-udvarra vontattuk a körmös traktorral a cséplőgépet, meg a kazalrakó elevátort a téeszbe be nem lépett magángazdákhoz. Elég jól jövedelmezett a munka. Már megkezdődött a tanév, amikor kihozták a gabonarészemet, nyolc és fél mázsát kerestem két hét alatt. Apám egész évre nem kapott ennyit a közösben.
-Érettségi után hamar önállósodtál.
-A kollégiumi évek után, érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben, 62-ben a Csepregi Állami Gazdaságba kerültem gyakornoknak. Majd Meggyespusztán voltam brigádvezető. Rövid ideig az Állami Földhivatalnál is dolgoztam. Egy évig a gersekaráti téeszben is alkalmaztak. Szerettem volna a Mosonmagyaróvári Egyetemen agrármérnöknek tanulni, de származásomra való tekintettel „helyhiányra hivatkozással” nem vettek fel. Aztán elmentem a Kaposvári Főiskolára, nappali tagozatra. Nagyon szép évek voltak. Utána következett Nemescsó, brigádvezető lettem a téeszben.

Innét vonultam be 2 évre katonának Zalaegerszegre, a 2 éves főiskola nem adott felmentést a bakaruha alól, csak az egyetemet végzettek részesülhettek ebben a kiváltságban. Az utolsó időmet töltöttem már, amikor 1968. augusztus 20-án megtörtént a csehszlovákiai bevonulás. Előttünk kilenc harckocsi ment, majd a bennünket szállító nyitott teherkocsi következett, amin én is ott szorongtam. Azt sem tudtuk hova megyünk, hol vagyunk. Míg élek, nem felejtem, odajött hozzánk a kukoricásban, a fedezékünkbe egy ottani magyar bácsi és azt kérdezte, -vitéz urak, meddig hozták a cövekeket. Itt vannak a földjei, reméli visszakerül a Trianon előtti határ. Mit tudtunk mi erről?! Tanítottak nekünk erről valami érdemi tudást?! Leszerelés után visszamehettem Nemescsóba. A sport sem maradt ki az életemből, hiszen a csepregi, majd a zalaegerszegi kézilabda csapat kapusa voltam. Csepreg színeiben megyei 3. helyezésünk is volt. Itt erősödött meg bennem a csapatmunka egyént erősítő szerepe. Amikor kaptam egy gólt, bántott, majd a következő pillanatban góllövő társam sikere erősítette önértékelésemet. Hiszen az a mi közös eredményünk! Ugyanígy voltam a futballal is, amit 37 éves koromig űztem.
-A családalapítással sem késlekedtél.
-Bizony, 27 évesen már alig vártam, hogy Marika kézhez vegye tanítói diplomáját. Akkor már 13 éve kikerültem a szüleim óvó, mindennapi életéből, laktam kollégiumban, voltam katona, főiskolás, albérletben is éltem. Vágytam az önálló, saját családra. Mind az én beosztásom, mind Marika pedagógus állása miatt 1971-ben titokban házasodtunk össze Sopronban egy templomban. Közben Kaposváron még kiegészítő levelező szakon megszereztem az állattenyésztő üzemmérnöki diplomát. Szerettem volna a korszerű tudásomat használni munkahelyemen, azonban a szokás és a pénztelenség nagy úr volt akkor is. Pedig a szarvasmarha tenyésztésben új génállományt szeretettem volna meghonosítani. Ekkor váltottam, 1977-ben átjöttem a Kőszegi ÁFÉSZ –hez termelésszervezőnek. Létrehoztuk a nyúl-, méhész-, gyümölcs-, szőlő-, kert-, sertés szakcsoportokat. Kiállításokat szerveztem. Mai szemmel ez marketing tevékenység volt. 1982-ben csúcsot döntöttünk a felvásárlással, 10 vagon hullott almát, szilvát, körtét vásároltunk fel és értékesítettünk. Valamint 17 vagon gesztenyét és ugyanennyi bogyósgyümölcsöt. Már az ÁFÉSZ egész felvásárlási ügyletét rám akarták bízni, de akkor, 1985-ben gondoltam egy nagyot és váltottam. Negyvenegy évesen „új vállalkozásba” kezdtem. Visszatértem a gyökereimhez. Szántóföldi növénytermesztéssel és 100 méhcsaláddal kezdtem foglalkozni. A munkát Csepregen a szülői örökségen és bérleményben kezdtem. A méz, amit termelek mezei bioméz, amiben semmilyen idegen anyag, cukor, adalék nincs. Óriási kihívás volt a méhekkel a vándorlás. Vittem őket jó legelőkre, Érsekcsanádra, Mosonszolnokra facéliára (lilás növény), a Somogy megyei Nagybajomban akácra. Volt, amikor ott aludtam, volt, amikor otthagytam őket egy hétre.
-Az előszoba falán lévő fényképek alapján a Frank név biztosan továbbmegy.
-Boldog családban élek, János fiam közgazdász, borászattal foglalkozik, Szabolcs az egyik szombathelyi autószalon szervízvezetője, a legkisebbik, Péter agrármérnök, pulykatartással és hizlalással foglalkozik. Két lány és nyolc fiú unokánk van. Ünnepekkor 18-an ülünk az asztal körül, boldoggá tesz bennünket a nagy szerető család. Feleségemmel együtt bízunk abban, hogy lesz erőnk, egészségünk a folytatáshoz és reméljük, lesz az unokák között, aki átveszi és tovább viszi a kis családi gazdaságunkat a szőlészetben, a méhészetben és a növénytermesztésben egyaránt. Frank János üzemmérnök 2016-ban Kaposvárott az egyetemen átvette 50 éve szerzett diplomája arany változatát.

Kiss János