Kávészünet Domnanovich Rudolf tanár úrral
Ne beszélj róla, de mindennap gondolj rá!
Két szálon is kötődik ő és családja a Kőszeg és Vidéke történetéhez. Domnanovich tanár úr az 1988. decemberében újraindított újságnak kezdetben volt a munkatársa. Rendszeresen jelentek meg cikkei. A lap pedig apósának, a Rónai Nyomda tulajdonosának nyomdájában készült egészen 1949-ig, az államosításig. Egy nap aztán többé nem léphetett be a nyomdába, a gépeket szétverték, pályájukat a rosszvastelepen végezték. Domnanovich Rudolf magyar-történelem szakos gimnáziumi tanár egy emberöltőnyi diák emblematikus tanár egyénisége. Sopronhorpács a szülőfaluja. Széchényi Ferencnek ott volt a könyvtára a kastélyban, amelyet később a magyar nemzetnek adományozott. A kastélyban megfordult többek között Hajnóczy József Széchényi Ferenc titkáraként, valamint Liszt Ferenc, de Ferenc József és II. Vilmos császár is jártak a kastélyban. Sopronhorpács másik korszakos jelentőségű személyisége Dr. Sedlmayr Kurt kétszeres (1948, 1952) Kossuth-díjas akadémikus volt. Az ő hírneve nagy számban csábította az igazgatásával működő kutatóintézetbe a fiatal -agrár- értelmiségieket. Ősei Domnanovich ágon a burgenlandi Fülesről /Nikitsch/ jöttek, anyai ágon vépiek. Nagyapja Ólmodon volt főtanító, természetesen horvátul tanított, az ausztriai Welsből hozott feleséget, aki nem is tudott magyarul. Szülei ragaszkodtak a nevükhöz, nem akartak magyarítani. Domnanovich tanár úr annak ellenére, hogy horvát nevű, magyar anyanyelvű, magyar nemzetiségű, magyar állampolgárnak határozza meg magát. Kőszegen, a csendes Faludi Ferenc utcai lakás emeletre vezető lépcsőfordulójában a Trianon előtti Magyarország térképe és nagy címere alatt egy idézet tűnik a szemembe, mely Jules Ferrytől, egykori francia miniszterelnöktől szármaik: „Jamais en parler toujoures y penser!” Ne beszélj róla, de mindennap gondolj rá! Gondolj rá, mert az azóta felnőtt több mint három generáció emlékezetében már halványul, vagy nem érintik meg őket oly fájón a múlt történései. Bár a mai tizenéveseknek az utóbbi években megadatik a lehetőség, hogy a Határtalanul program keretében, szervezett iskolai keretek között eljuthassanak a Trianon előtti Magyarország elcsatolt területeire, a velünk határos országokba. Fiataljaink így közvetlenül megtapasztalhatják, hogy ott is magyarok élnek, elszakítva az Óhazától. Különleges ország a mienk, hiszen saját magával határos. Ott ahol legalább húsz százaléknyian vallják magyar anyanyelvűnek magukat, magyar tanítási nyelvű iskolába járhatnak, de egy másik ország állampolgárai és anyanyelvükön kívül az államnyelvet is meg kell tanulniuk az érvényesüléshez. A 100 éves trianoni békediktátum talán sosem gyógyuló sebeket ejtett Magyarország testén, mindennap gondoljunk rá, legyen vigasz -az Európai Unió adta lehetőség- a határok átjárhatósága! A széleslátókörű, jókedélyű történelem-magyar szakos, nyolcvan felé járó tanáremberrel beszélgettünk.
-Középiskolába a kőszegi gimnáziumba kerültem. Érettségi után kétszer sem vettek fel az ELTE-re. Osztályfőnököm bíztatására indultam oda, azt mondta, hogy belőlem jó sportújságíró lenne. Ennek alapját az adhatta, hogy már a felnőtt csapatban fociztam, és megyei ifjúsági válogatott is voltam. Jelentkeztem is magyar-történelem szakra, azzal, hogy a későbbiek során váltok, elhagyom valamelyik szakot és felveszem az újságíróit. Máshol ez a képzés nem volt. A Szegedről hazajáró egyetemista társaim bíztattak, hogy jelentkezzem a JATE-ra, bár újságírás szak ott nem volt, de az egyetemet elvégeztem. -Hogyan is kerültem vissza Kőszegre? Ötödéves egyetemista koromban nem volt elképzelésem arról, hova megyek tanítani. Szegeden a Spartacus-ban fociztam, de akkor már csak szurkolni jártam ki, amikor a Dózsa egyik vezetője megkérdezte, mi van velem, magyarán: lehettem volna a csapata tagja. Azzal hárítottam, hogy nyáron az NDK-ba megyek dolgozni. Akkor ősszel jelentkezzem majd- mondta. Aztán Kőszegről is kerestek: jöjjek haza focizni, a tecnikumban lesz nevelői állás. De ez sem jött össze. Végül a Nemezgyárba kerültem. Közben kiderült, hogy szükség van egy magyartanárra az ipari iskolában, sőt az akkor szervezett dolgozók esti általános iskolájában is, így tanári munkám ezekben az intézményekben kezdődött – másodállásban. Valószínű, hogy Szilas János, a futballisták technikai vezetője járt el az érdekemben, amely azt eredményezte, hogy a nyári szünetben kellett felkeresnem dr. Kovács Ferencet, a gimnázium igazgatóját. Ezt követően 1968. szeptemberétől már a gimnázium alkalmazottja voltam 2002-ig. Két évet még rádolgoztam 2004-ig. Történelmet és magyar nyelv és irodalmat tanítottam az esti tagozaton is. -Munkám napi rutinjában a memoriterek számonkérése képezte a neuralgikus pontot: ugyanis egy hatályos rendelet 60 sor feladását engedélyezte. Én valamivel bőkezűbb voltam. Eljárásomat Lakner Tamás később egy beszélgetésünkben (akkor ének-zene szakos főiskolai hallgató Pécsett, ma ugyanott a PTE művészeti karának Liszt-díjas dékánja) „megtámogatta”, annak ellenére, hogy ezeket a penzumokat neki is meg kellett tanulnia. Álláspontja abból a vitából eredt, amelyet Radnóti „balossága” tárgyában folytatott a főiskolán. Ez a vita két szókapcsolat („piros hite”, „pipacspirossal zendüljön a világ”) értelmezésében kulminált, de ezeket csak ő tudta idézni. Így a vitát domináns helyzettel zárta, s presztizsét társai körében jelentősen növelte. Végül oda konkludáltunk, hogy a memoriterek magoltatása –feltétlenül- nem idegeníti el a tanulókat a versektől. Ezt leginkább azzal érjük el, ha lózungos, rímkovács szerzőktől jelöljük ki a sorokat. Ha Verlaine „Ars poetica”-ja („zenét minékünk, csak zenét…” szellemében olyan rím- („… okarina/…sokarima”) és sorpárokkal („Bús donna barna balkonon/Mereng a bíbor alkonyon”) szembesítjük a diákokat, akkor ráébreszthetjük őket egy-egy költemény hangzásbeli, zenei bravúrjaira is. -Egyszer az iskola vezetése hiányolta, hogy a faliújság üresen ásítozik. Osztályomat nógattam, hogy írjanak valamit és az egyik tanulóm a Tiranai Rádió magyar adásának híreiből „csemegézett”. Egy idő után tűnt csak fel, hogy Hruscsov imperialista ügynökként jelent meg. Persze, hogy le kellett szedni a cikket! A „szerző” beatles-frizurája is felhívta magára a figyelmet. Ezzel kapcsolatban nem akartam meghallani a kritikákat, hiszen Kádár is azt mondta, nem baj, ha hosszú az ifjúság haja, csak mossa. De azért diplomatikusan rávettem, hogy vágassa le. A történtek miatt a diákok a lapjukban cikket akartak megjelentetni. Az újság tanár felelőse voltam. Ki írja meg a cikket? Sokat dilemmáztunk. Végül a már említett tanulóm vállalta. Utána nem én lettem a lap felelőse. A cikket kirakó fiú ma ismert és neves helytörténész. -Németh Sándor nyugdíjba vonulása után a 98-99-es tanévet megbízott igazgatóként irányítottam. A fenntartó írta ki a pályázatot, egy belső és egy külső pályázó volt, de egyikük sem kapta meg a támogatást, új pályázatot kellett kiírni. Jött a nyári szünet, az idő szaladt, de igazgató nélkül nem indulhatott az új tanév! Milos László művelődési osztályvezető kért fel, hogy fogadjam el a megbízást, akkor már volt közoktatásvezetői képesítésem. Ezt az évet beárnyékolja a deutschlandsbergi tragédia. A Mezőgazdasági Technikumban hagyomány volt a téli sítáborba utazás. Öregdiákok is visszajártak ebből a célból a tekibe. Eleinte a Magas Tátrában síeltek. Majd később a gimnázium testnevelői is bekapcsolódtak a sítúrák szervezésébe. A szülők kérhették, hogy az iskola járuljon hozzá a pár napos távolléthez. Osztályfőnöki egyetértés kellett hozzá. Ezt csak a tanulmányi eredmény függvényében kaphatták meg. Például a tragédia évében a sok egyes miatt nem kapott hozzájárulást egy tanuló. Haragudtak a szülők az osztályfőnökre, de utána elmondhatatlanul hálásak voltak, hogy nem engedte el. -Az újságírás iránti vágyam is megmaradt. Lakatos Ferenc segítségével több újságban is megjelentek írásaim. Írtam a Magyar Fórumba, a Pesti Hírlapba, a Kőszeg és Vidékébe és a Vas Népébe. A Mindszenthyről szóló gondolataimat más-más terjedelemben több újság is lehozta. Beléptem a MUK-ba is. Azért nem lettem korábban a kőszegi újság szerkesztő bizottságának tagja, mert a sport nagyon lekötött: edzőként működtem, heti három alkalommal, vasárnap meccsek, továbbá TIT-előadó is voltam, és vezettem az egyetemi előkészítő tanfolyamot a gimnáziumban. -Ebből a helyzetből kitöréssel kecsegtetett volt szakfelügyelőm, Dr. Szabó József ajánlata. Ő az akkori Szombathelyi Tanárképző Főiskola tanszéki csoportjának vezetőjeként meghívott tanítani. Pályáztam is, de nagyon kvalifikált vetélytársam kapta meg a kinevezést, nem érdemtelenül, ugyanis már megszerezte a „kisdoktori”-t, német szakos is volt, és a Párttörténeti Intézetet cserélte fel a Tanárképző Főiskolára. Később a rendszerváltás után újra felajánlották ezt a lehetőséget. Ekkor már csak a tanszékvezető döntött, az ajánlóm is elismert szaktekintély volt, a bejárás sem lett volna probléma, de a lehetőség anyagilag méltánytalan volt. -Szakfelügyelői kérésre 1983-ban Szombathelyen előadást, Kőszegen pedig bemutató órát tartottam történelem szakosoknak. Ezután részt vettem a megyei küldöttség tagjaként a történelemtanárok III. országos kongresszusán is. Ezt követően felkértek a szakfelügyelői feladatok ellátására. Megköszöntem a bizalmat, de különböző okok miatt nem vállaltam. -Mostanában sokat olvasok, klasszikus zenét hallgatok, rejtvényt fejtek, a TV-ben pedig a történelmi tárgyú ismeretterjesztő műsorokat, valamint a „Classica” programját nézem.
Domnanovich tanár úr mutatott két szép elismerést is. 1987-es keltezésű az a Díszoklevél, amit Preininger Ferenc tanácselnök adott át neki Kőszeg város sportja érdekében végzett kiemelkedő munkájáért. A másikat pedig a város művelődéséért végzett eredményes munkájáért kapta 1998-ban Básthy Tamás polgármester aláírásával.
Kiss János