Kávészünet dr. Mátrai István gimnáziumi tanárral

Kis szentkép és piros paprika

Tizennyolc éves koráig Szombathelyen élt. Negyven éve Kőszegen. A Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1971-ben.

Kávészünet dr. Mátrai István gimnáziumi tanárral
Kis szentkép és piros paprika

Tizennyolc éves koráig Szombathelyen élt. Negyven éve Kőszegen. A Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Egyenes út vezetett az ELTE-re, de előfelvételisként egy évre be kellett vonulnia Hódmezővásárhelyre. Élete legkidobottabb része volt az egy év, borzalmas emlékei vannak róla, melyeket olyan mélyre ásna, hogy soha ne törjenek felszínre. Négy évig volt az egyetem polgára a nappali tagozaton, együtt szeretett volna állást kapni a nejével, aki ekkorra már ötödéves volt. A katonaság miatt egy évet lemaradt tőle. Az ötödévet egyéni levelezőként fejezte be. Kémia-fizika szakos tanár lett, a neje kémia-biológia. Nyáron írta a szakdolgozatát, mely kísérletes téma volt. Bár a témavezető tanára szerette volna, ha benn marad az egyetemen tanítani, de sem KISZ-titkár nem volt, sem a pártnak nem volt tagja, lakásuk sem volt Pesten, meg nem is volt ínyére a dolog. Ajkán a szakmunkásképzőben kaptak állást. Ő ott semmit nem dolgozott, a neje mindössze egy hetet, amikor a család egyik ismerőse panaszolta, hogy a kőszegi Jurisich Gimnáziumnak nincs kémia tanára a Huszka házaspár távozása miatt. Felgyorsultak az események. Augusztus 20-án, házassági évfordulójuk napján fogadta őket Tóth Sándor igazgató úr. Jöhettek Kőszegre! Egy évig az iskolában laktak, majd belevágtak egy lakásvásárlásba. Negyven éve dolgozik egy helyen. Előtte negyedéves egyetemista korában tanított már a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában. Itt sikerült a legjobban megtanítani az atomszerkezetet: ezeknek a különleges vizuális képességekkel bíró gyerekeknek. Olyan ábrákat rajzoltak neki, hogy az valami csoda volt. Ma is sajnálja, hogy füzeteiket nem őrizte meg. 1975 óta tanít, 1976 óta Kőszegen és 1977-ben diplomázott. Nem sajnálja az egyetemi állást, mert így volt boldog tanár, a tudományos munkája pedig a doktori fokozatban teljesedett ki 1980-ban. Feleségével az egyetemi évek óta együtt van, együtt dolgoztak, mindent együtt csináltak, a tanárcsere programtól a diákcseréig, egymás mellett ültek a tanáriban, furcsa is, hogy tavaly óta nem ül mellette, ő már nyugdíjas. Gyermekeik felnőttek, Kriszti közgazdász, Sankt Margarethenben él családjával, Ákos balesetsebész és ortopéd szakorvos Szombathelyen. Dr. Mátrai István 60 évesen szerzett angol nyelvtanári diplomát.
-Végig a JMG tanára voltál, de volt kétszer egy tanév, melynek során amerikai diákokat tanítottál fizikára és matematikára Amerikában.
-A gimnáziumban oroszt és németet tanultunk, az átlagnál állítólag fogékonyabb vagyok a nyelvekre. Volt időszak, amikor jól beszéltem lengyelül, olaszul, franciául, de tudtam angolul is. Az angolt egy TIT tanfolyam keretében kezdtem tanulni még a gimnáziumi évek alatt, leveleztem is ezen a nyelven. A Fulbright tanárcsere program keretében 1988-ban jött az Oktatási Minisztérium megkeresése, ennek az a lényege, hogy egymás országába, egymás iskolájába megyünk tanítani. Feltétel volt, tudjak úgy angolul, hogy tudjak tanítani. Hárman mehettünk ki, egy kolléga Arizonába került, a másik Oregonba, én pedig Baltimore-ba. Arra készítettek fel bennünket, hogy az első félévben tanulmányozzuk az oktatást, a másodikban pedig egy-két órát tartunk is. No de hát Amerika nem olyan gazdag, hogy ezt megengedhesse magának, így az első pillanattól tanítani kellett. Erre fel is voltam készülve. Kicsit tartottam a nyelvtől, de idehaza a külföldi diákokat már tanítottam négy évig fizikára, meg matematikára angolul. Sőt jegyzetet is kellett írnom nekik. Nejem keresztanyja Új-Zélandról hozott angol nyelvű szakkönyveket, -kémia, biológia, matematika - ezekből tanultam. Először 1988-ban utaztunk. Azt mondták a minisztériumban, hogy jön egy amerikai tanár tanítani Kőszegre, ha én helyette kimegyek tanítani egy évre Amerikába. A nagykövetségen megnyugtattak, hogy meg fogok tudni felelni az elvárásoknak, menjek nyugodtan. Előtte megpróbáltam az iskolát elérni, hogy kicsit képben legyek, hová megyek. Sohasem sikerült. Belenyugodtunk, hogy mindegy, valami csak lesz. Közben nyáron az NDK-ban voltunk gyümölcsszedésen. Izgultam, hogy mindjárt augusztus, utazunk és semmi kapcsolat, csak a címet tudtuk. És akkor az FDJ táborból felhívtam Amerikát és tudtam az igazgatóval beszélni. Mindketten megnyugodtunk, mert én az angol tudásomról papíron nem nyilatkoztam. A telefonbeszélgetés meggyőzte, hogy tudok beszélni, fogok tudni tanítani. Kimentünk! Nem tudtuk, mire számíthatunk. Kollégáim nagyon jók voltak, nagyon jó volt az iskola, magániskola volt. Voltak nagyon jó diákjaim. Amit szerettem volna idehaza is megvalósítani az a következő volt: aki ott természettudományi tárgyat tanul, ahhoz laborgyakorlat dukál. Ezek nem jobbak, mint a mieink, mindenben takarékosan, céltudatosan, spórolva kellett dolgozni. Sok eszközt csinált a tanár maga is. Én is. Amit a gyerek nem értett meg az elméleti órán, azt a gyakorlatban megértette. Volt hely. Az irodámból egyik oldalon a labor, a másikról a tanterem nyílt. A tanulók sir-nek (Uram) szólítottak, közvetlenek voltak, tandíjuk 900 dollár volt. A gyerekeink ez alatt az egy év alatt megtanultak akcentus nélkül angolul. A nejem nem tanított, a gyerekekkel foglalkozott és angolul tanult az egyetemen. Olyan módszerekkel tanítottak, hogy az maga a csoda. Amikor hazajöttünk itthon angolul is kellett tanítanunk, a kint elsajátított módszereket alkalmaztuk. Én reggeltől délután ötig benn tartózkodtam az iskolában. Illett benn lenni. Délelőtt 3 órám volt, délután 2, heti egy alkalommal még egy délelőtti labor is volt. Volt uszoda, sportpálya, sokat áldoztak az egészséges életmódra. Eleinte messze laktunk az iskolától, később beköltözhettünk a campusra. Gyerekeink iskolája a szomszédban volt. Megszereztem az amerikai jogsit is, hogy olcsóbb legyen a biztosítás. Cserepartnerem kocsiját használtuk. Jó volt a viszonyom a tanítványokkal, nem volt velük gondom -nem akartam megváltani az amerikai oktatást- respektálták, amit kaptak.
-Nem volt rövid az egy év?
-Maradhattunk volna megszakítás nélkül, a nejem is kapott volna állást, de édesapám beteg lett, ekkor hazajöttünk. Később -1994-ben- visszamentünk még egy évre, akkor a gyerekek már 1. és 3. középiskolások voltak, és azt az évet itthon megismételték, nem akartuk, hogy a magyar tananyag kiessen nekik érettségi előtt. Nekik így tét nélküli volt az az év, de kihasználtak minden lehetőséget a nyelvtanulás és az amerikai élet megismerése érdekében. Spanyolul sajnos nem tudtak jól megtanulni, nem volt jó lehetőség. A második évet Salt Lake City-ben töltöttük. Itt egy állami iskolában tanítottam matematikát, nagyon jól nevelt mormonoknak. A gimiben matek tagozatos voltam, kellett ez a fizikához és a kémiához is. Nem volt gondom.
-Az első kint töltött év után hazajőve belecsöppentetek a rendszerváltozásba, amiről nyilván kint is voltak információitok. Mit tapasztaltatok?
-Érdekes dolgokat, 88-ban itthagytuk az elvtársakat, 89-ben kiderült, hogy mindenki a kommunista rezsim áldozata, akiket meghurcoltak és annyi szerencsétlen embert láttunk, hogy az már szinte sok volt.
-Hogyan fogadták a kollégák a kétszeri kiküldetéseteket?
- Ki így, ki úgy. Volt egy házaspár kolléga, aki egy szentképpel és kis zacskó piros paprikával búcsúzott tőlünk indulás előtt, azzal, hogy tudja, sok a holmink, de ez a szentkép vigyázzon ránk és tegyük el emlékbe. Azóta is megvan, féltve őrzött kincsünk. Volt olyan megnyilatkozás is, amikor megtudták, hogy megyünk, még el sem indultunk, már hangoztatták, hogy ezek disszidáltak. Múlt időt tettek a jövőbe. Aztán hazajöttünk. Két kérdés zavart: Most akkor perfektek vagytok? Erre csak annyit lehetett válaszolni, előkapok egy tv használati utasítást. Olvasd el, mindent értesz? Nem úgye, pedig magyarul van. Mi sem vagyunk perfektek. A másik bosszantó kérdés az volt, hogy meggazdagodtunk-e. Igen, fejben, szívben és lélekben. A hazaszeretetet is ott éreztük, amikor karácsonykor együtt volt a szűk család és hiányzott Magyarország. A hiánya jelentette a szeretetét.
-Aztán jött a közéleti szereplés.
-Amikor először megjöttünk, csak kapkodtuk a fejünket. Sokáig megvolt az a Baltimore Sun nevű újság, amit hazafelé a repülőtéren vettem magamhoz, az írta: azt híresztelik, hogy Magyarországon egy négyes fogat veszi át a vezetést, de ez nem igaz – ezt nyilatkozták idehaza. Ez a Nagy Imre temetése utáni napokban jelent meg. Azt sem tudtam, ki kicsoda. Jöttek a Kodolányiék, hogy én egy világot látott ember vagyok, vállaljak az új helyzetben szerepet. Aztán mindenki megkeresett ugyanezzel céllal. De akkor már elköteleztem magam. Végülis eddig is dolgoztam a városért, ezután is azt teszem. Az első ciklusra az egészségem is ráment. Nem bírtam elviselni, hogy olyan nemtelen támadások értek, amihez közöm sem volt. Szívproblémáim lettek. Nem tudtam átlépni emberi sorsokon. Megműtöttek. Az első ciklus utolsó hónapjaiban megint mentünk ki Amerikába. Szerencsémre ott azonnal elvégezték az értágítást. (Itthon négy hónapot vártam rá.) Akkor kezdtem egészségileg helyrejönni. Volt egy lemondó levelem a képviselőségről, arra az estre, ha kifogásolják, hogy nem is vagyok itthon, akkor azonnal lemondok. Azért nem tettem meg automatikusan, hogy ne kelljen új választásokat kiírni menetközben, ami sok-sok pénzbe került volna. Aztán egy év múlva, amikor hazatértem, láttam, hogy nagyon megemelték a tiszteletdíjakat. Éreztem, hogy nem jó irányba megyünk. A következő választásokon megint indultam, de teljesen függetlenként. Mindig is a kulturális-, oktatási- és sportbizottság volt a területem. Aztán a következő ciklusban is indultam, az első, a harmadik, az ötödik és a hatodik ciklusban voltam képviselő, egészen 2014-ig. Nem tudnék kiemelni egy etapot sem abban a tekintetben, hogy melyikben voltam a legsikeresebb. Voltak eredmények és kudarcok egyaránt.
-Nem merült fel soha, hogy rád bízzák a gimnázium vezetését?
-Előfordult az igazgatók nyugdíjazásakor, néhányan megpróbáltak rábeszélni, hogy pályázzak, de nem pályáztam soha. Ugyanis tudom, hogy alkalmatlan vagyok a vezetői posztra. Sőt még polgármesternek is akartak indítani. Annak is alkalmatlan vagyok. Nem vagyok összeszedett, rendszerezett. Nem tudtam volna meghozni olyan egzisztenciákat érintő döntéseket, amelyek a közösség szempontjából ugyan indokoltak lettek volna, de az érintettre nézve katasztrofális lett volna.
- Büszke lehetsz a gyerekeidre.
-Az is vagyok. Ákos Szombathelyen orvos, sikeres fiatal, ambiciózus és emberileg kiemelkedő egyéniség. Nagyon sokat dolgozik, kevés a balesetsebész, állandóan képezi magát, alig van szabadideje. Vállsebész szakvizsgára készül. Három gyermeket nevel. Kriszti lányunk egy ideje Eisenstadt mellett, Sankt Margarethenben él és dolgozik a családjával. Ő közgazdász és marketinges. Neki két szép kislánya van.
-Ica a nejed, mindenben társad, együtt tanultatok, együtt dolgozatok, minden projektet együtt csináltatok végig. Kiegészítettétek egymást.
-Nagyon nehéz volt a tavalyi év, 39 évig egymás mellett ültünk a tanáriban. Már második tanéve, hogy nyugdíjas. Valóban, ami a szűk tanórai munkán kívül volt, mindent együtt csináltunk. Ebbe beletartozott, hogy a tesztes dolgozatot együtt javítottuk, egyikünk mondta a betűjelet, a másik pipálta. Az összes Comenius projektet együtt csináltuk. Gyakorlatilag 2000-ben indult, hol ő, hol én voltam a vezetője. Minden évben volt legalább egy projektünk. Végigjártuk velük Európát. Nagyon sokszor voltunk nagyon büszkék a gimiseinkre. Icával úgy dolgoztunk együtt, hogy mindig mindegyikünk tudta, hogy mit kell csinálni. Mindig ő szervezett mindent, én meg az egyéb dolgokat intéztem. Tolmácsoltam, moderáltam a találkozókat. A Testvérvárosi Egyesület Ifjúsági projektjeit meg nyáron rendeztük meg. Egyre több kolléga csatlakozott, szerencsére lelkesen dolgoznak a projektekben. A pályázatírást átvette Nagy Marietta kolléganő. Mi úgy megyünk el az iskolából, hogy minden folytatódik, úgy ahogy eddig volt. Távozásunkkal nem szakadnak meg a hagyományok.
-Hogy is lesz a nyugdíjbameneteled?
-Január 9-én elértem a nyugdíjkorhatárt. Megegyeztünk az iskolavezetéssel, hogy végigviszem a tanévet. Őrültség az, hogy évközben elhagyjuk a munkahelyet. Kiss János
A Kőszeg és Vidéke bővített cikke