Kőszeg és Sopron között öt horvát nemzetiségű község található. Kópháza, Peresznye, Ólmod, Und és Horvátzsidány. Ezen utóbbi három község lelkipásztora negyven éve Dumovits István. A települések szinte rajta fekszenek az osztrák határon. A legkisebb Ólmodot mindössze 103-an lakják, Undot 310-en. Horvátzsidánynak azonban a maga 800-as lélekszáma tekintélyesnek tűnik. Furcsa neve van a falunak. A hagyományok szerint a horvát „Zidan” -ból ered, melynek jelentése: kőből épült. Az első horvát telepesek ideérkezésükkor egy kőházat találtak. De maga a falu már korábban létezett. Írásos emlékek szerint II. Endre király 1233-ban a borsmonostori apátságnak adományozta, mely egészen az 1500-as évek első harmadáig birtokolta, ugyanis 1533-ban már a Kőszeget védő Jurisics Miklós horvát báné volt. Akkoriban érkeztek ide névadó őseik, a horvátok, azóta háromnyelvű a község. Horvátul, németül magyarul egyaránt beszélnek, de anyanyelvük a horvát. Plébános úr szeretettel említi kedves kis németajkú egyházközségét, Kiszsidányt. Az egyházi szertartások és a szentmisék nemzetiségi nyelven zajlanak. A nemzetiségi horvát szentmisék mellett vasárnaponként magyar nyelvűt is celebrál. Megtudtam, hogy Dumovits atya kilenc éves koráig nem tudott magyarul. Kispapként a magyarajkú Ácsra került segédlelkésznek. A szentmiséken, ahol magyarul kellett miséznie, igét hirdetnie, a torkában ott volt a gombóc, vajon mit szól a hívek között ülő magyartanár. Mint mindenütt, itt is keveredik a lakosság. Szép számmal nősültek, házasodtak a faluba magyarok. Egy ideje több osztrák, angol, de svájci házaspár is lakik itt. A 18. században telepedtek meg romák, akik élik kultúrájukat, éltetik hagyományaikat. Becsületesen dolgoznak, szép tiszta otthonaikban élnek. Ez a falu elfogadja a másságot, tisztelettel vannak egymás iránt. Minderről és sok minden másról a templomdombi plébánián beszélgettünk a végtelenül vendégszerető és barátságos Dumovits István plébános úrral, akinek hivatása révén megadatott, hogy éjjel-nappal csak az emberekkel törődhet. A parókia ajtaja mindig nyitva áll. Járnak is hozzá rendszeresen. Nemcsak hívők, mindenkinek szüksége van egy-egy jószóra, vigaszra. 1717-től a családjában ő a kilencedik pap, beleértve az apai és anyai ágat is. Úgy érzi valamelyik elődje hívó szavára választotta a papi hivatást. Az alsótagozatot Peresznyén, a felsőt Csepregben járta. Győrben a Kazinczy Gimnáziumban érettségizett - a jellemző 50-es évek-beli zaklatások miatt- 22 évesen. Édesapja ítélet nélküli internálása miatt négy évre meg kellett szakítania a tanulást. Hazajött és a peresznyei otthonban volt anyagbeszerző. Majd a győri teológián portáskodva a dolgozók gimnáziumában érettségízett. A teológiát is ott végezte. Harminc évesen szentelték pappá.
-Nem lehet egyszerű akár egy hetet is megtervezni, mikor, hol van a szentmise, házasságkötés, netán temetési szertartás, gyóntatás, családlátogatás, építkezés, felújítás.
-Komoly kimutatást, logisztikai tervezést készítek, nehogy elmaradjon valami, időben ott legyek, ahol kell. Nincs két egyforma mise, két egyforma szertartás, nem lehet kétszer ugyanazt mondani. Mindennapi kihívás, hogy mindig ugyanazoknak kell napról-napra újat, mást érdekeset mondani. Ezt csak úgy lehet, ha az ember közben maga is megújul. Figyelni kell a szellemi és testi kondícióra. A ház körül adódó munka a lelket és a szellemet is karbantartja. Az undi, horvátzsidányi és kiszsidányi templomokat az elmúlt években újítottuk fel állami pályázatokból és a hívek adományaiból. Mindjárt idekerülésemkor megalapítottam a Katolikus Ifjúsági Egyesületet, van színtársulata, a tánc, az ének a fő elfoglaltságunk.
-Plébános úr! Ön a néprajzosokat is elismerésre készteti azzal a jó érzékkel összegyűjtött sok-sok tárgyi emlékkel, használati tárggyal, egyháztörténeti kinccsel, melyek ma már kiállításon láthatók az Ön szülői házában.
-Volt olyan időszak, amikor az Ecseris piacozók járták a falvakat, kutattak a padlásokon, szedtek össze minden „majd valamikor valamire jó lesz” típusú dolgot és vitték. Nem is rossz pénzt adtak cserébe. De én már kis minnistráns korom óta zsigerből ragaszkodtam népi kulturánk, hagyományaink kézzel fogható, tárgyiasult eszközeihez. Tudatosan gyűjteni kezdtem magam is ezeket a 60-as évektől, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd egyszer közkinccsé teszem őket. A plébánia épületében kis házi múzeum, magángyűjtemény is van. Egyháztörténeti ereklyék, könyvek, néprajzi érdekességek. Ebből a magángyűjteményből jött létre 2010-ben Peresznyén, a szülői házamban a Magyarországi Horvátok Keresztény Közgyűjteménye, 42 milliós költségvetéssel. Itt a Dunántúlon egyedülálló ez a gyűjtemény. Az itt élő nemzetiségiek számára ezek a tárgyak összekapcsolódnak nyelvünkkel, vallásunkkal, hitvilágunkkal, múltunkkal. Szerdán, szombaton és vasárnap nyitva, de előre bejelentkezés után bármikor látogatható. Az udvari fedett kiülőben a kiránduló csoportok elfogyaszthatják ételeiket, italaikat és a látogatás után szellemileg, fizikailag felfrissülve folytathatják útjukat.
-Elhatároztam, hogy a Peruska Mária zarándokhelyről isbeszélgetünk.
-A történet közismert. A peresznyei gróf Berchtold Zsigmond rendszeresen vadászott a zsidányt körülölelő Piros Erdőben. Itt még nyomaiban ma is található vörösfenyő, tehát az erdő neve innét lehet. A másik nézet szerint az öreg tölgy mellett van egy árok, mely elválasztja a gróf és a falu népe erdejét. Ennek a későbbi örököse a Périna nevű család volt. Lehettek akár ők is a névadók. Ott a tölgy körül minden évben vendégül a látta a gróf a földjein, erdeiben dolgozó embereket. Berchtold úr főleg a gyulai birtokán tartózkodott, ide csak ritkán jött, de akkor vadászni is szokott. A szájhagyomány szerint 1873-ban egy ilyen alkalommal a három éves kisfia, Lipót eltévedt a sűrű erdőben. Három nap múlva találták meg a tölgyfa alatt, kihűlve. A tölgyfán függő Mária-kép alatt feküdt a kis gróf. Valószínüleg valamelyik ösvény vezett erre a helyre. Életét Ekker Istvánné, -orvos nem lévén- a falu bábaasszony mentette meg. Igen hálás volt a gróf ezért. Ettől kezdve már hálaadó egyházi szertartást is tartanak itt pappal. Lipót sokáig a monarchia külügyminisztere volt, 1942-ben bekövetkezett haláláig Peresznyén élt. Az esemény után az emberek egyéni zarándok helye lett. 1983-ban határoztuk el, hogy tábori miséket szeretnének ezen a helyen. A hatalom igyekezett megakadályozni, de a csepregi Sárvári Pista bácsi, a vadászok elnöke segített. Ha a vadászoknak misézünk, meg tudja szerezni az engedélyt. Így is történt. Aztán felmerült egy kápolna építésének a gondolata. A horvátok is sok segítséget ajánlottak, de azt a jugoszláv háború megakadályozta. Talán nem is baj, mert az egy nem odaillő temlom lett volna. 1990-ben megkezdődött a tervezés, 94-ben elkészült a Szent Hubertusz kápolna. A vadászok és erdészek június , a rendőrök, tűzoltók, katasztrófavédelmisek, rendvédelmisek, határőrők és hagyományőrzők pedig július első vasárnapján tartják tábori miséjüket. Augusztus első vasárnapja ifjúsági zarándoklat hívekkel. A kápolna körül a Mesterségek, hivatások védőszentjeinek emlékparkjában ma már 29 szobor van. Ez is egyedülálló Közép-Európában.
-Advent idején beszélgetünk, várjuk Jézus születését, a Karácsonyt. Mit üzen Olvasóinknak?
-Csendes, boldog békességet legelább egy éjszakára, amikor az ember szeme fel tudja fedezni a fekete, sötét éjben -az életben is- a fénylő csillagokat. Hisz a gondban, a bizonytalanságban, hontalanságban, szegénységben, kivetettségben , szúró szalmán, istállóban, nem új jászolban is ott tud lenni velünk, mellettünk az Isten! Egész szívemből kívánom: legyen dicsőség az Istennek, békesség az Embereknek! Szívünk örökélő őre tegye ma össze mind a kezeket! Karácsony édes ünnepén maradjon vendégünk a jóság és a szeretet! Melengesse lelkünket a kicsiny gyertyák fénye! A szeretet született meg ezen a napon, hogy az embereknek hitet, reményt adjon. Boldog, áldott Karácsonyt!

Kiss János