Kávészünet Erdélyi János filmrendezővel
Közel ötven filmet forgatott eddig
Vas megyei Príma-díjat kapott Erdélyi János Balázs Béla-díjas filmrendező, Duka híres szülötte. Egyszer már 1982-83-ban népművelőként egy évig dolgozott a városban. A Szombathelyi Tanárképzőben végzett hosszúhajú fiatalembert Szandokánnak hívták még a kőszegfalvi Asszonykórus tagjai is, akiket népművelőként próbált segíteni. Nyolc éve ismét Kőszegen él. A Fő téren nyitott borszaküzletében beszélgettünk. Törőcsik Mari Kossuth-díjas színművész emberi nagyságát említi először, akivel játékfilmet forgatott. Aztán sok mást is megnevez, akik mind-mind hatással voltak művészetére, a társadalmi problémák iránti érzékenységére. A mosonmagyaróvári tragédiáról készült Vérrel és kötéllel című filmjével beírta magát a dokumentumfilmesek közé. Közel ötven filmet forgatott eddig. Van köztük portré, de történelmi eseményeket is feldolgozó, a 24. órában elért és megszólaltatott szemtanúkkal. Az egyik legjelentősebb kortárs dokumentumfilmesként jegyzik. Nagy sikerrel vetítették a Lovagteremben a 2013-ban elkészült A Nyomsávon című, a vasfüggönyről és annak őrzőiről, az elhárítókról, meg a disszidensekről készült filmjét kőszegi, ma is élő hús-vér szereplőkkel. Professzionális technikával dolgozik. Megkomponálja a filmjeit, átjön belőlük az a mondanivaló, amit annak szánt. Volt időszak, amikor jó barátjával, Zsigmond Dezsővel, - kezdetben együtt dolgoztak a filmjeikben,- a Vetítő című Hír-tévés projektet is ők valósították meg. Itt futottak a dokumentumfilmek.
-Nyolc évvel ezelőtt költöztem Kőszegre. Nyilván senki sem számított arra, hogy én itt megjelenek. Talán nagyon meg is változhattam. Első ittlétemkor a Várban dolgoztam. Találkoztam az egyik volt kollégámmal. -Szevasz, szevasz, hát ide költözöl? -Ide. Ez a párbeszéd a házam előtt zajlott. Másnap jön az asszony, akitől vettem a házat, azt mondja, odament hozzá a volt kolléga és arról érdeklődött, ki az az ember, aki megvette magától a házat. Sokak mellett elmentem az utcán, akik nekem ismerősnek tűntek, de láttam, nem ismerik meg Szandokánt. A helyiek így hívtak. Én akkor már félig-meddig pestinek éreztem magam, oda akartam visszamenni. De azért nagyon jó volt, nimbuszom lett Kőszegen, egyrészt nekem volt a leghosszabb hajam a városban, másrészt négy helyes kolléga lánnyal jártunk az akkor divatossá vált Gesztenyés étterembe ebédelni. Szerettek a Várban is, ahol egyedüli férfiként a rendezvényeken a nehezebb elemek mozgatását rám lehetett bízni. Akkor kezdődött a Várszínház, a székeket is én hordtam, a megállító táblákat is kirakhattam. Jó erőben voltam, minden férfimunkát rám lehetett bízni, mert ez népművelői munka. Fontos és komoly ember voltam akkor Kőszegen, 1982-83-ban, egy évig.
-Izgatott az újságírás. Már ittlétemkor glosszákat, meg tudósításokat írtam a Vas Népének Sanda néven. Megírtam, hogy Hauer Tamás meg a Peczöli Péter összeállt a Bubéval zenélni. Írogattam, de hát abban a pártrendszerben én egy rosszarcú, megbízhatatlan embernek számítottam.. Aztán Pesten újságíró lettem, rádióztam, én készítettem azt az interjút, amelyben volt igazgatóm, Bakos Gyuri elmondja, hogy a hatalom helyett a virágokat választja.
-Közben elkezdtünk a Zsigmonddal filmezni 83-84-ben. Öt év alatt befutott filmesek lettünk. Igaz, az első filmjeinket betiltották. A kettő betiltott közül az egyik címe Ez zárkózott ügy volt. Arról szólt, hogy egy falu fellázadt, hogy a tanácselnököt ne váltsák le. Ebből nagy csata lett, országos jelentőségű balhét csináltak belőle a párton belül. Nem nagyon állt mellénk senki. A szakma persze -Jancsó Miklóstól Kovács Andrásig- igen. Nem volt semmi más az a film, arról szólt, hogy a nép meg akarja választani a vezetőt. Ennél borzalmasabb üzenetet 83-ban nem lehetett megfogalmazni. Gyakorlatilag olyan hírnevünk lett egyhamar egy betiltott miatt, amit tíz jó filmmel sem tudtunk volna elérni. Ez volt a pályakezdet.
-Amikor eljött 89, - közben már készítettünk pár TV-s dokumentum anyagot, egyik kollégánk azt mondta, van egy nagyon fontos dolog, ez a mosonmagyaróvári sortűz. Megcsináltuk. Európa Díj-ra jelölték. Nagy sikerrel vetítették Strassbourgban. Ez nagyon felnyomta az ázsiónkat. Igen kemény volt a szintén a rádióból vett történet dokumentálása, amely egy katonáról szólt, aki hat évre bebújt a kacsaól alá és ott élt. Előtte 92-ben a saját forgatókönyvünk alapján készítettük el Az indián tél című mozifilmünket, amely egy valóságos emberről szól, aki kivonul a társadalomból és a Hatvan környéki erdőkben amolyan indiánként élt, szabad volt. Az Indiánság a mi korunk leegyszerűsített, szabadságmítosza volt
- Mi a 80-as években - nemcsak a politikai értelemben, hogy betiltottak, megfigyeltek- emberi értelemben is fojtogatónak éreztük a magyar kisvárost. Hiába volt nagyon szép a díszlet, és hiába voltak velem nagyon toleránsak a főnökök és a munkatársaim - ezt a fojtogató légkört nem tudtam nagyon elviselni és nekem innen mindenképpen el kellett mennem. Nemcsak azért, hogy élni tudjak, hanem egy nyitottabb, szabadabb világba vágytam. Budapest egy bizonyos fokig az volt.
-Elmentem Kőszegről mindenféle szabadságvággyal és 2004-ben visszahívtak, hogy adnak nekem egy Babó Antal-díjat. Érdekes módon kőszegi ismerőseim közül senki sem jött el a Református templom Csillag termébe a díjátadóra. csak Hauer Tamás köszönt be, mint alpolgármester, nagyon kedves volt tőle.
-Ez a mostani díj is azért tetszett, mert olyan sokan megszólítottak, hogy szavaztak rám. Olyan sokan jöttek, gratulálni, Kutasi Mária, a gimnázium volt igazgatója, iskolatársam Dukában, Veri néni Kőszegszerdahelyről, a filmem egykori szereplői, ismerősök..
- Egy barátommal nyitottunk 2009-ben egy boltot, és engem csak úgy ismernek, mint a Cefrés Jani, aki bort mér. A nyomsávon kőszegi bemutatóján voltak négyszázan. Az tényleg egy döbbenet volt. Idejöttem és mértem a bort. És akkor egyszercsak fent ülök a színpadon. A Cefrés Jani ott ül az országgyűlési képviselő, a polgármester úr között. Jöttek be másnap a boltba és egyszerűen nem értették. Maga ugyanaz, aki ott? Nem tudták felfogni, hogy ha maga egy híres filmrendező, akkor miért mér itt bort? Akik ismernek, nem a filmrendezőt látják bennem, hanem a Janit, vagy a Jani bácsit, akivel el lehet beszélgetni. Ha a kőszegi borászok nem is éreztek közéjük tartozónak, én azért kicsit közéjük tartozom. Nagyon szerettem szegény Jagodics Tamást, Marika nénit és kedvelek más borászokat és borszeretőket. A szűk családon túl, mégiscsak egyfajta kötődés ez is a városhoz. Ez a Príma-díj is, a városhoz való tartozásomat erősíti belülről, érzelmileg. Azok a filmek - A nyomsávon, a szülőföldemen készült A háború mindennapjai, vagy a Keveházi Laci bácsiról szóló film, vagy régebben a Kőszegfalvi Asszonykórusról, vagy Olmódról - nyomot hagytak az itt élőkben.
-A díjakat adják. Amikor felhívott a Pócza Zoli, hogy elfogadom-e, mondtam, kicsit még korai ez a jelölés, mert azt gondoltam, engem nem ismernek még eléggé itt a megyében. Utána elolvastam az életrajzomat, megnéztem hány éves vagyok, azt mondtam, jó, nem korai, elég öreg vagyok. Amikor az ember öregszik, vagy kap díjat, vagy nem, de jól esik.
-Hogy forgatok-e játékfilmet? Nem tudom. Bevallom, ez a Cefrés Jani-lét egy picit deprimál, picit unom is. Folyamatosan dolgozom, remélem még kapok lehetőségeket. Mivel a színház- és filmművészet kategóriában kaptam díjat, még nem mondtam le egy színházi rendezésről sem. A filmmel meg valami Bergman-i világot kellene megpróbálnom.
Kiss János