Családjában a negyedik generációs pék. Abban a szobában beszélgetünk, ahol meglátta a napvilágot. Mindig itt élt a fiú és lánytestvérével. Ő maradt „otthon”. Ragaszkodik a házhoz. A felújítása legalább annyiban van, mintha újat épített volna. Elférnek benne, amikor összegyűlik a család, az ebédlőben 14-en is körbeülik az asztalt. Az első részében volt az üzlet és az üzem. Az utcán, az ablakok felett ma is látható a pékség jelképe, a kifli. A háború során először nyilasok költöztek be, akik éjjel-nappal tüzelték a katonai iratokat, aztán váltották őket az oroszok. Az államosítást azért úszták meg, mert lakás volt benne, így megmaradhatott a család tulajdonában. A nagyszülőket a háború után bevitték, de két nap múlva elengedték, rájöttek, így nem sül kenyér. Akkoriban Kőszegen a pékségek száma közelítette a huszat. Mindegyiknek megvolt a kuncsaftköre. Két intézménynek is sütöttek: a MÁV-nak és a Református Csecsemőotthonnak. A nagyapja hét testvéréből négy fiú is pék volt. Természetes, hogy Péter is ezt a szakmát viszi tovább, nemrég elhúnyt öccsével együtt. Sőt, most már az ötödik generációs egyik unoka, Olivér is annak tanult. Öt unokája van, hárman birkóznak. A sporthoz nyolcadikos korában került közel, Szombathelyen a Füzesi Józsi bácsinál a Volán-Haladásban birkózott. Ez nagyon fontos, mivelhogy Karner Péter neve és a birkózó sport összeforrt egymással. Az elmúlt évben -nagy büszkeségére- még a megyei Prima Primissima Díj jelöltjei közé is felkerült a neve. A szakmát Székesfehérváron tanulta ki, kollégista volt. Székesfehérváron volt péktanuló, az ITSK-ba iratkozott be, ez volt az ipari tanulók sportköre. Később átment a Szondi SE-be, ahol az 57 kg-os súlycsoportban birkózott. Budapest közelsége nagy csáberő volt, el is ment Hegedüs Csabával a Vasashoz. Akkor a CsSzK Moszkvát is megverték. Valahogy abba a csapatba nem sikerült beilleszkednie. Hazajövetele után bekapcsolódott a szombathelyi klub életébe. Nemcsak sportolt, hanem fiatalokat tanított, edzett. Szereti a birkózást, azt mondja olyan, mint a sakk, a szőnyegen előre ki lehet számítani, mire készül a másik.
-Mikor kezdődött edzői pályafutásod?
- Szabó Gyuláné, Csáki Irénke vezette a Sportiskolát, amikor a Haladáshoz igazoltam Székesfehérvár után. Mindenki fiatal volt, köztük a Koronczai József, Gárdonyi László, nagyon jól éreztem magam velük, sokat beszélgettünk sportról, az életről. A katonaság után Kőszegen a kenyérgyárban dolgoztam. A Haladás vezetői 1974-ben a MÁV-ba kihelyezett birkózócsoport vezetésével bíztak meg. Heti két-három edzésünk volt húsz-harminc fiatal látogatta azokat rendszeresen. Elvégeztem Szombathelyen a segédedzőit és aTF-en edzői minősítést szereztem 1978-ban. Meg kell említenem, hogy a pékségben is igen jó volt a kollektíva, Soproni Zoli, Tar Jani, Vlasich Gyula bácsi és még sokan voltak a munkatársaim. Megértettük egymást. Bevihettem a gyerekeket mérlegelni, megették az összes mazsolát, az sem volt baj. A gyerekekből négyen testnevelőtanárok lettek: Ficsor Bandi, Tóth Botond, Pusztai Tomi, Dvorák Laci. A Dvorák Laci 3 olimpiára jutott el, többen eredményesen szerepeltek Európa szintű versenyeken és a Magyar Bajnokságokon. Nem akarom az érdemeket magamnak vindikálni, de 11 évig nálam nevelkedtek és nálam lettek magyar bajnokok. Szilveszterkor negyvenen voltunk a pincében, ők mind nálam birkóztak. Három generációt neveltem a birkózósportnak. Nagyon sok kiemelkedő tehetség volt a serdülők között, akik később már a felnőtt mezőnyben is folytathatták.
-Tehát sikerült a prófétaság a saját hazádban?
-Nem olyan egyszerű ez. Voltak szép eredményeink, rengeteg fiatalt bevontunk a sportba. Egy sportvezetőnek, edzőnek mindig megcsillan a remény, amikor egy kis srác odaáll eléje és látni az elszántságot a tekintetében, hátha ő a következő nagy tehetség. Tőlem Uborka, azaz Horváth László veszi át lassan az edzőséget, akit így fedeztem fel. Kőszeg Vas megyében eléggé kiesik az élet sűrűjéből, földrajzilag távol van a nagy sportélettől. Veréb Pista azonban most friss erővel tesz ez ellen a helyzet ellen, vannak tehetséges gyerekei és figyelemre méltó eredményei. A Prima Primissima Díj-ra jelölésemnél az életmű-szerűséget emelték. Én vagyok a legöregebb azok között, akik jelentősebb versenyzőket neveltünk, akik nemzetközi viszonylatban is jók voltak. Volt időszak, amikor főállású edző voltam, közvetlenül az osztrák munkavállalásom előtt.
-Úgy látni rajtad, hogy egészségileg is rendben vagy, edzőtársaid szerint gyógyulásodhoz nagyban hozzájárult, hogy újra bekapcsolódtál az edzésekbe.
-Ezzel nem vitatkozom, túl vagyok egy infarktuson. Újra ott vagyok a Bersek iskolában az edzéseken, heti három alkalommal. Hálistennek tényleg gyorsan visszakerültem a rendes kerékvágásba. Sokat lendít az emberen a sikeresség is. Decemberben a Diák Magyar Bajnokságon egy tanítványom, Pontyos Gábor a 28 fős mezőnyben harmadik lett, úgyhogy csak az elsőtől kapott ki. Öt győzelemmel és egy vereséggel mindenkit megvert. Mellettem van a Pusztai Tamás a jelenlegi egyesület elnöke, sokat köszönhetek neki is. De hát mindehhez kell olyan megértő, támogató családi háttér is, melyet én a feleségemtől, Évától mindig megkaptam. A rendszerváltozástól kezdve, Ausztriában dolgoztam nyugdíjig, mellette edzéseket tartottam.
-Minek köszönhető a gyerekek ragaszkodása az edzőhöz, a küzdeni akarása, a becsvágya?
-Hiteles emberekre van szükség, nem gúnyolják ki a gyerekeket, nem beszélnek velük fölényesen, partnerként kezelik őket. Lehet, ez is benne volt a Prima Primissima Díjra jelölésemben. Végül nem kaptam meg, de maga a gondolat, nagyon jól esett. A Magyar Birkózó Szövetség örökös tagjává választott és Kőszeget birkózó várossá avatta. A város is elismerte a munkám, kétszer kaptam meg a Kőszeg városáért díjat.


Kiss János