Kávészünet Kiss András határőr századossal
Kiss Bandi közreműködésével valósult meg a Csónakázó tó
Előző számunkban az öt éve, a schengeni határnyitás kapcsán megszűnt határátkelőre és az ott dolgozókra emlékeztünk. Kőszeg életére mindig hatással volt a geopolitika. Katonaváros jellegét a háború után a határ őrízete erősítette. Akkoriban ez kőkemény kérdés volt. Eszébe sem juthatott sokáig senkinek, hogy egyszer a vasfüggöny lehullhat. A hivatásos állomány dolga volt ennek a határnak az őrzése. Azt józan paraszti ésszel a katonák is látták, hogy ennek a műszaki rendszernek a fenntartása teljesen felesleges. A 60-as évek közepén fel kellett szedni az 50 méterenként telepített botlóaknákat. A nyomsávon belül a tíz sor taposóakna azonban még sokáig maradt. Ezúttal egy volt határőr századossal készült interjúnkat kínáljuk a napi kávé mellé. Kiss Bandi –leginkább így ismeri mindenki– mára olyannyira kőszeginek vallja magát, hogy ettől el is érzékenyül. A felvidéki Vízkeleten született 1939. április 4-én egy tízgyermekes családba, hat lány, négy fiú ülte körül a szülőkkel az asztalt. Apjuk magyarsága miatt 1947-ben kitelepítették őket. A legidősebb nővérük már férjnél volt, ő nem jött velük. Csak hat év múltán találkozhattak egymással. A Csongrád megyei Pitvaroson leltek új otthonra. Az általánost itt végezte, a tanulás mellett segített szüleinek az állattartásban. Később felkerült a fővárosba, vasöntődében dolgozott. Két év múltán, húsz évesen vonult be Makóról, a Hagymaházból. 1959. november 13-án 14 óra 20 perckor érkezett Kőszegre. Akkor építették az állomással szemben a Gyöngyös-hídat, gyalogosan egy kis fahídon át jutottak a Rákóczi utcán keresztül fel a Petőfi laktanyába (Ma ismét Missziós- ház.) A Kiss János laktanyában volt az újonckiképzés. Hatvanban már Nardán szolgált néhány hónapig, majd visszakerült a Petőfibe, tisztesiskolára. Minden tekintetben nagyon kemény kiképzés volt. Közben meg-ajánlották neki, hogy menjen tiszti iskolára. Szeptembertől lett az Összfegyvernemi Egyesített Tisztiiskola növendéke Budapesten, a Fradi pályával szemben. A vizsga után visszavezényelték a Petőfi laktanyába szakaszparancsnoki beosztásban. Újonckiképzéssel indult a feladata. A fizetése 1962-ben 1200 Ft volt, albérletben lakott egy idős néninél a temető sarkánál, havi 250 Ft-ért. Iszonyú hideg volt a lakás, rossz kéménye miatt visszacsapott a széngáz, így inkább nem fűtött a tulaj. Jószívvel emlékezik viszont a Dobai villa mögötti Makai Karcsi bácsi-féle albérletre. Akkor már hadnagy volt. Bekopogott, albérletet keresett. Kiadták neki, gondolván, hogy az elhárításhoz tartozik. Ugyanis nekik ott volt a találkahelyük. Amazok mindenáron ki akarták paterolni a szobából, ahol csupán egy ágy kis asztallal volt a berendezés. Ő azonban nem távozott. Valahol laknia kellett. Itt jó volt a fűtés, Makai bácsival megértették egymást. Az újonckiképzés után a Kőszegi őrsre került (Kiss János laktanya).
-Most már beszélhetünk olyan dolgokról is, amelyeket akkoriban szigorú titkolózás övezett.
-Minden őrsnek megvolt a helyi határsértő iránya, tudtuk, merre szeretnek a leginkább nekimenni a határnak. Ott nagyobb figyelmet igényelt a szolgálat szervezése, a járőr irányítása. Ilyen volt a Gyöngyös-patak, az erdőszéle, a Kethelyi út, meg az Ólmodi út rövid szakasza. Statisztikát vezettünk a gyakoriságot illetően, az évek során kialakult, hol, mire számíthatunk. Egyik foglalkozáson az őszi, téli határőrízet sajátosságait elemeztem. Elmondtam, hogy a jeges vízbe már nem mennek bele a határsértők sem. Elkerülik. Mit ad Isten? Másnap egy kőszegi gyerek, mint Búvár Kund, szájában nádszállal, igyekezett a víz alatt a határ felé. Elfogtuk.
-Bizonyára voltak rendkívüli események bőven.
-Az 1965-ös nagy árvíz után a lovász engedéllyel lement a Nemezgyár mellé a lejáróhoz lemosni a lovakat. Kocsival behajtott a mederbe, a ló belépett egy gödörbe, elesett és belefulladt a fél méteres vízbe. Belegabalyodott a szerszámba, nem tudott felállni. Kis híján ottmaradt a katona is meg a másik ló is. A munkások mentették ki őket, a másik lóról levágták a szerszámot. Egyszer majdnem tragédia történt az egyik szolgálatátadáson. Fenn a figyelőben volt az átadás-átvétel. A lelépő meg akarta viccelni a járőrparancsnokot, nadrágszíját a nyakára kötötte és átvetette a figyelőhely korlátján. Le akart ülni, de kicsúszott a lába, feneke meg nem ért földet. Az volt a szerencse, hogy abszolút szabályos volt a váltás, szóban is kommunikáltak egymással, lenézett a társára és látta mi történt. Megmentették, mentővel bevitték. Többé nem került vissza az őrsre a battonyai Balogh Jancsi.
-Minden eltávozásról, szabadságról visszaérkezővel elbeszélgettem egy tisztes jelenlétében. Érdeklődtem, hogy érezte magát otthon, hogy vannak a szülők, a barátnő. Az egyik miskolci katonám a Nők Lapján keresztül megismerkedett egy lánnyal. Vele is elbeszélgettem az eltávról visszajőve, aztán mondtam neki, hogy pihenjen le, mert hajnali négykor szolgálatba megy. A fegyverét felvette, mert szabadság alatt le kellett adni. Kis idő múltán az eligazító szobában furcsa puffanást hallottam. Arra gondoltam, hogy a köpenyszárítóban dőlt össze az állvány. Majd az ügyeletes társa berohant hozzám, meglőtte magát a miskolci fiú. Szíve alá eresztett három töltényt. Meg akart halni, mert a barátnőjét elszerették. Túlélte a lövést. Mézes doktor megmentette.
-Mi volt az oka, hogy a határőrséghez különösen távoli vidékek fiait sorozták be?
-Nehogy összefusson a járőrözés közben ismerős határsértővel. Ugyanis kiszámíthatatlan lehet a reakciója. Ezért egy időben mind az Alföldről, a déli határ széléről sorozták ide a fiatalokat. A 70-es évek elején egy évig megbízott parancsnok voltam. Akkor értük el a kiváló címet. Voltak 6 osztályt végzett beosztottaim is. Megtanultuk velük közösen a szabályzatot, amikor a vizsgáztatás történt szó szerint hibátlanul elmondták. A kiválóság feltétele az volt, hogy a vizsgaátlag nem lehetett 4.31 alatt.
- Azidőben tartalmas volt az őrs kapcsolata a város vezetésével.
-A lakótelepen az összes fenyőt a Hörmannról hoztuk és a katonáim ültették. Dr. Csiszár Károly tanácselnök vetette fel azt is, hogy valamit kezdeni kéne a mai Csónakázó tó helyén volt barátságtalan környezettel, gödrökkel. Egy szép tavat álmodott oda, horgászparadicsomot csónakokkal. Éppen itt voltak a műszakiak, a laktanyában állomásoztak hatalmas gépeikkel. Bágyi János ezredes úr –akinek a felsége kőszegi lány volt- nem engedélyezhette, de merő jóindulatból tudomásul vette, hogy nekiálltunk a munkának. Réda János őrnagy és Novák László főtörzsőrmester -a nehézgépkezelő szakasz emberei- alakították ki a tó medrét. Akkor ez így ment. Erről nem nagyon esett szó, pedig így történt. Sokszor mondtam: örökös horgászjegyet kellett volna kapnom. Imádok pecázni. Ma már erről nem sok szó esik, de alapvetően a katonáknak köszönhető, hogy Kőszegen van Csónakázótó.
-Következett a Hörmann forrás.
-Hetvenhárom júniusában kerültem fel. No, nem volt egyszerű a váltás. A katonák megszokták elődömet, összenőttek vele. Leszerelés előtt pár nappal vettem át őket. Mindjárt az elején kóstolgattak, kipróbálták meddig mehetnek el. A leszerélés éjjelén történt: Az éjféli negyedórás csúszással szervezett váltást a járőrök egyidőben hajtotta végre. Magyarán, őrízetlenül hagyták a határt. Mert így szokták meg, az utolsó 100 méteren bekúsznak az őrsre, maguk után húzva a géppisztolyt. Visszaküldtem őket a töltőhelyre, kiadtam a parancsot, 30 perc múlva a bozsoki csatlakozáson találkozunk. Amennyiben nem lesznek ott, nincs leszerelés reggel. Ott voltak a kijelölt idő előtt. Gépkocsival visszahoztam őket az őrsre és reggel leszereltek. Híre ment ennek az esetnek. Nem volt többé lazaság. Négy évig fenn laktam. Nem nagyon jártam a városban, kicsit kezdett unalmas lenni a fenti nyugalom. Igyekeztem hasznossá tenni magamat. A fűtés korszerűsítését teljesen saját erőből végeztük el. A katonák között volt mindenféle szakember. A Műszaki KTSz 1.6 millióért vállalta volna, mi kihoztuk a tizedéből. Katonáim szolgálaton kívüli városban végzett munkájáért faliszőnyegeket és teremszőnyegeket kaptunk. Hát ez a ma már tiltott barterezés volt, de a szépen felújított laktanyában az ágyak mellé és a padlóra kerültek ezek a dolgok, lakájosabb, barátságosabb lett az őrs. 1977 júliusában visszakértem magam a városba. A FEP-re kerültem útlevélkezelőnek. Ennek fejében le kellett mondanom a tiszti beosztásomról. Az útleveleket úgy ellenőríztük, hogy a katona lenn betette egy készülékbe, én pedig fenn az irodában –komoly technika volt– ellenőríztem, érvényes-e az útlevele, nincs-e letiltva, nem körözik-e, beléphet-e, kiléphet-e a határon. A szolgálati időmben egyedül rajtam múlott, szabályosan történt-e a kezelés. Óriási felelősség volt. Egy év múlva a nagy ellenőrzésen elhalmoztak dicséretekkel a beilleszkedésemet, munkámat illetően. Két nap múlva a Határőr laktanya parancsnoka Szombathelyre rendelt, ahol közölte velem, hogy a miniszter katonai karrierem végére pontot tett, holnaptól le vagyok szerelve. Ez egy olyan hely volt, ahol ezt bárkivel megtehették indoklás nélkül. Azt hozzátette, ha valami gondom van, mondjam el, segítenek. Kérdésemre, hogy mi az oka a döntésnek, a mai napig nem kaptam választ senkitől. Katonai rangomat meghagyták, századosként szereltem le 19 év szolgálat után. Le akartak rokkantosítani, de nem fogadtam el. Ezt követően 15 évig buszsofőrként helyezkedtem el Budapesten a BKV-nál 1993-ig. A 182-es vonalos dolgoztam, csoportvezető, beugró, állandó éjszakás beosztásban is. Ezidő alatt távházasságban éltünk, a család itt, én fönn. Rengeteget dolgoztam, van egy olyan menetlevelem, ahol 24 órában 21 óra 58 percet vezettem. Jól kerestem, a nyugdíj megállapításánál is ezt az alapot kértem, civil nyugdíjas vagyok. Fiam Domaszéken működtet egy fuvarszervező irodát, lányom itt él hozzánk közel. Két unokám van. Fiammal egy időben kamionoztam is. Egyszer rakodás közben Hollandiában eltört a bokája. Én hoztam haza a kamiont.
-Nem mondhatod, hogy nem volt kalandos az életed. Felvidék, Dél-Magyarország, Kőszeg, Budapest, Európai kamionozás.
-Nem adom könnyen, 10 évig még Ausztriába is jártam kőműves mellé dolgozni, 3 évig meg egy idősebb házaspár mellett voltam ápoló. Nemrég magam is beteg lettem, megműtöttek, most már jól vagyok. Alig várom, hogy pecabotjaimat belógathassam. Büszke vagyok arra, hogy minden katonámat visszadtam a családjának, ma is barátságban élünk. Buszsofőr koromban Budapesten odajöttek hozzám, megöleltek, meghatódva emlékeztek a kőszegi évekre. Nálam rend volt és fegyelem, a katona ezt többre becsüli a linkségnél. Talán ezért is szerettek meg. A leszerelések is emlékezetesek mindnyájunknak. Érzelmes, baráti, könnyes búcsúzások voltak. Megeskettem őket, hogy az első út a szülőkhöz vezessen, tegyék tiszteletüket náluk, lássák, hogy egészségesen hazatértek, utána összejöhetnek, koccinthatnak. Az országban egyedülálló szokásunk van. Az 1971-ben leszerelt katonáimmal 25 év után találkoztunk. Most már minden március 15-én összejövünk a Kiss János laktanya előtt, az itt szolgált katonák emléktáblájánál köszöntöm őket, majd a temetőbe megyünk, koszorút viszünk elhunyt társaink sírjára. Az ebédet Bozsokon a volt katonatársunk néhai Gáspár Jóska vendéglőjében költjük el emlékeink idézésével, nosztalgiázással, örülve egymásnak.
Kiss János
A Kőszeg és Vidékében megjelent cikk hosszabb, online változata.