Kávészünet Németh Ivánnal, a KÉSV fotósával
Honlapján szeptember 5-én a Google számláló16 002 583 kattintást jelzett
Szenvedélye a fényképezés. Nehéz őt elképzelni a fotóapparátja nélkül. Nemrégiben Szombathelyen ráköszönt egy ismeretlen, és a fényképezőgépe után érdeklődött. Megnyugtatta, hogy a kocsiban hagyta, amíg vásárol. Kőszegi család az övé. Édesapja ismert szabómester volt. Heten voltak testvérek. Édesanyja a gyerekeket nevelte, a háztartást vezette, ha volt ideje, segített a papának. Amikor felnőttek a gyerekek, a „gyógyban” lett varrónő. Iván az általánost is, meg a gimnáziumot is Kőszegen végezte, 1955-ben érettségízett. Budapesten az egykori Ludovika épületében lett tisztiiskolás, tábori tüzérnek tanult. Aztán jött ’56, zavaros volt a helyzet az iskolán belül is. Egy kőszegi társával hazaindultak. Itthon volt egy hatfős társaságuk. Folyton a Szabad Európa Rádiót hallgatták. Az üzenetekben megnyugtató híreket közöltek azokról, akik szerencsésen átjutottak a határon. Egy társuk megfogadta, bármi áron, de elmegy, nem marad itt. Ő annak a Szepesi nevű állatorvosnak volt a fia, akit az oroszok a motorjáért lőtték le 1946-ban, amikor Horvátzsidányba tartott. Elhatározásuk valóság lett, - november végén - egyik este kettesével odaszivárogtak a Barakkba, ott gyülekeztek. A barakkiak tudták hol vannak ruszkik, átkísérték őket a határon árkon-bokron keresztül. Az első éjszakát a kerítés túloldalán töltötték, reggel az egyik társukért már meg is jött egy rokon, aki magával vitte. Valamennyien feljutottak Bécsbe, egy Jugendheimben szállásolták el őket. Zsolt Endre rokona -aki szökésük másnapján elvitte őt- itt talált rájuk. Négy hónapig élt Bécsben, egy állateledelt csomagoló üzemben dolgozott. Közben a bécsi Műegyetemre felvételizett gépészmérnöki karra sikerrel. Aztán 1957-ben hallották a hírt, hogy, aki április 4-éig hazatér, amnesztiában részesül, nem lesz bántódása. Vívódott magában, hiszen mint tisztiiskolás, katonaszökevénynek számított. Ha nem jön haza, soha az életben nem láthatja a családját. Többen döntöttek úgy, hogy felszállnak a buszra és hazajöttek. Elhitte, hogy sem bántódása, sem következménye nem lesz a disszidálásnak. Felvételizett a Zalaegerszegen Tanárképzőbe, Budapesten és Miskolcon a mérnöki karra. Irásbelije mindig kiváló lett, mehetett szóbelire. Önéletrajza alapján, katonaszökevény mivolta okán azonban finoman tudtára adták, hogy nem tanulhat tovább. A katonai hírszerzők be akarták szervezni, de nem adott jelentéseket és leszálltak róla.
-Dolgozni kellett, hiszen nem tanulhattál. Kaptál munkát?
-Egy féléves lánydiákotthoni munka után - anyagbeszerző és mindenes voltam, ahol reggelente triciklivel vittük a tejet, kenyeret- kerültem a gyógyba 1957 novemberében. Akkor szerveztük, építettük, alakítgattuk az intézményt, csináltuk a gyerekek helyét, a ruhaneműkbe varrogattuk a számokat, az első tanulók 58-ban érkeztek. Alapító tag voltam. Rögtön gyermekfelügyelő lettem, majd gondnokként dolgoztam. Közben elvégeztem három év alatt a Felsőfokú Gépipari Technikumot. A műszakon dolgoztam, amikor Nagy László igazgató úr hivatott, felajánlott egy továbbtanulási lehetőséget. Közben nevelőtanár lettem, az oklevél után kineveztek tanárnak. Reál tárgyakat tanítottam, később a Speciális Szakiskolai tagozaton is.
-A sporttal is szoros kapcsolatod volt.
-Az első sport ténykedésem a kosárlabda volt, mely a Fáklya kosárcsapattal 1964-ben kezdődött. Eleinte csak intézeti dolgozók, később gimnazisták, katonák, külsős pedagógusok voltak a sportkör tagjai. Az iskola kis csukott teherautójával jártunk mérkőzésekre, akár Budapestre is. Felejthetetlen időszak volt. Az NB II-ig jutottunk, egy évig ott voltunk. Talán 12 Jurisics Kupát is rendeztünk minden év augusztusában. Jöttek NB I-es csapatok, egyszer az Algír Válogatott is itt volt, de jött a SMAFC Sopronból, a miskolciak, az oroszlányiak, budapestiek. A Fáklya megszűntével a Nemezgyár kosárcsapata lettünk. Aztán jött a teke. Elvégeztem az edző képzést. Jó pár évig edzősködtem. Aztán az is megszűnt, legalábbis számomra, mert akkor már - a 60-as évek közepén - kezdtem fotózgatni.
-Csak úgy hobbiból?
-Munkáltatóm, a Gyógypedagógiai Intézet igazgatója felvett egy mérnökembert, Koller Kálmánt, akinek az volt a dolga, hogy alakítson ki egy fotólabort. Odakeveredtem, megtanultam fényképezni, előhívni, nagyítani, és azon kaptam magam, hogy folyamatosan örökítem meg az eseményeket, a hétköznapokat, az ünnepeket, tulajdonképpen dokumentáltam az intézet történetét. Egy nyaralásból vonattal hazatérve -a zalaszentiváni átszállásnál- az intézettől kölcsönkért fényképezőgépet a fülkében hagytam. A Szombathelyig tartó úton elhatároztam, hogy ha meglesz, ha nem, veszek egy gépet. Mert ha nem lesz meg, akkor azért, hogy visszaadhassam, ha meglesz, akkor meg megtartom, lesz saját masinám. Meglett. Így lett az első saját gépem.
-Hogyan lettél a város fotós dokumentálója? Hiszen nincs olyan esemény, ahol ne lennél ott, amit ne örökítenél meg. Elképzelhetetlen nélküled minden közéleti esemény, történés.
-Valaki odaküldött, vagy meghívott a Várba, a Művelődési Otthonba. Ott voltak a színházi előadások, és minden más kulturális rendezvény. Ezeket fényképeztem, a Várnak csináltam a dokumentációt. Magam készítettem az albumokat, a Karner Lajos rajzolta a feliratokat. Később elkérték a negatívokat, csupán néhány kockát hagytam magamnál. Most szkennelem a negatívokat és viszem fel DVD-re az anyagot. A Várszínházi produkciókat kezdettől örökítettem meg. Óriási anyag készült. A 90-es években vásároltam számítógépet és az első digitális fényképezőgépet, melyek segítségével dolgozom ma is.
-A Kőszeg és Vidéke 1988 decemberében indult újra a rendszerváltozás hajnalán. Szinte az első pillanattól megjelennek a fotóid benne.
-Az első számban csak nyilatkoztam, arról , hogy milyennek képzelem a lapot. Gyakorlatilag 27 éve vagyok az újságnál, szerkesztő bizottsági tag és mint fotós. Eleinte fekete-fehér képek voltak. Általában magam halászom össze az eseményeket, ahol úgy érzem, ott kell lennem. Ahova hívnak, oda megyek. Van, amikor havonta 30-40 eseményen vagyok jelen. A képeket felteszem az internetre. Néhány éve nekiálltam évenként, témánként rendszerezni azt a hatalmas mennyiségű felvételt, melyek az évek során felhalmozódtak. Több, mint ezer színes 24, vagy 36 kockás negatívot néztem át, az olyan 30 ezer felvétel és ezekből válogattam és szkenneltem, hiszen egy-egy témából olykor 4-5 képet is ellövök. Még sok munka van hátra, amíg teljes lesz, a könyvtári katalógushoz hasonlóan készülő rendszer.
-A millecentenárium évében, 1996-ban az Írottkő Szállóban volt egy kiállításod. Végigfényképezted a várost, az intézményeit, utcáit, megörökítetted Kőszeget a honfoglalás 1100-ik évében. E képekből készült két sorozat. Az egyik a Városházára került, a másik a MÁV Diákotthonba. Gyönyörű kordokumentumok.
-Csak egy fotós vagyok. Rengeteg szép kép van. Minden képem látható a honlapomon, ahol a számláló eddig több mint 16 millió kattintást mért, ami azt jelent, hogy aki ott nézeget, külön rákattint minden képre, amely érdekli.
Kiss János