Chicagó fényei

Lámpást gyújtott a város az estére,
s a csillagfényes ütközetben
alul maradt az ég!
A látvány elkáprásztatott!
Lenyűgözöztt és meghatott.
Felhőkarcolók, toronyházak,
lila, kék-fehér fényliánok.
Villanások, fényostorok,
rettegve, félve barangolok
lángkígyók bűvöletében,
egyre táguló fényörvényben,
s felkiált benne egy gondolat:
Emberek, arcok a fény alatt!
Minden ablak mögött egy élet.
Világvárosi misztikum!
A kelő Nap győz!- jól tudom...


Chicagoi magyarok között

Vittem a szót, hímes terítőmet,
asztalukra téve, napi étkezőnek...
Él közöttük még,-"éhe a szónak",
a "szépnek", magyar valónak.
Eluralta őket a költői gondolat,
hogy szebb nincs, mint a honi vonulat,
hegyek, lankák, forrásvizek,
honnan mindig hitet viszek,
elesettnek osztogatni,
szomjazókat megitatni...
S itták a "szót" fuldoklásig,
záporozó könnyhullásig.
Minden cseppjét igazgyöngyként
haza hoztam szívük tükrét
megmutatni a világnak,
hogy ők mindig haza vágynak...


Petőfi emléke...

Ott jött érte, hol remélet: csatamezőn a halál.
Nem párnák között, vetett ágyban,
óvó szemek sugarában
-harci zajban!-mire várt.
Ott, hol fegyverek pengtek,
sosem hallott eszmék lengtek,
váll-váll mellett megütköztek.
Vagy tán útja messzebb vitte?
Ott, hol senki nem ismerte?
Ott aratta a kaszás?
Titok marad...
Ezer talány...

Csak szava zeng: Világszabadság!
Lángelme hullt hamvaira,
ismeretlen földhalmokra.
Mégis, itt mindenki tudja,
ha felhangzik egy-egy strófa:
Ő nemzetünk fia volt,
csakis értünk halhatott!
Csakis értünk, szép hazánkért
"Márciusi Ifjúságért".
Ott, az ismeretlen csatamezőn
sok fiatal vére folyt.
Sok vér kiáltott az égre!
Jöjjön jobb kor már e népre!
S mint a fáklya, lángra gyúlt!
Piros, fehér, zöld színekben,
odaadás a szívekben...
...másfél század emlékképe
mai napig nem fakult.