Ahogy már említettem az iskola működésében az 1891/92. tanévtől lényeges változás következik. Az ipari iskolával együttműködő kereskedelmi tanonciskola tanfolyamán már csak 15 fő tanulót jegyeztek. Ezért az iskolát a város megszüntette, és a tanulókat integrálta az ipari iskolába. Ettől kezdve az iparos tanonciskola önálló intézményként működik.
A képzési formának a kezdetektől szinte a mai napig azzal a dilemmával kell együtt élnie, hogy az itt tanulók valójában diákok, de egyszerre egy kicsit már dolgozók, munkások is. Tehát parancsol nekik a mester, az iskolában tanítják, nevelik őket a tanítók, a tanárok.
A tanonc pedig a két malom közt őrlődik, azaz az iskola és a mesterek közötti viták ütközőpontja is egyben.
A korabeli tanoncok nem éppen rózsás helyzetéről ír a kőszegi hetilap.
„A serdülő gyermeket kiveszik az iskolából éppen akkor, midőn legfogékonyabb lenne a tanulmányok iránt, s műhelybe adják. Itt durva, műveletlen segéd közé kerül, kik inaséveikben kiállott szenvedéseiket az ártatlan gyermeken akarják megtorolni, s őt szemelik ki csúnya tréfáik tárgyául, úgyhogy a fiú kedélye egészen elvadul, s lesz belőle egy vásott suhanc, ki még apróbb tolvajlásoktól se riad vissza. A gazda maga nagyon csekély gondot fordít a tanonczaira, hanem a segédekre bízza. Seperni, mosni terhet czipelni és a gyermekeket dajkálni hamar megtanulnak, de a mesterség megtanulásához csak inaskodásuk utolsó évében foghatnak hozzá.”

A tanoncoktatást megelőző időszak megcsontosodott hagyományai érződnek a fentieken túl abban is, hogy az iparosok csak nehezen barátkoznak a gondolattal, hogy az inasaikat többször egy héten iskolába küldjék. Haszna helyett saját kárukat hangoztatják.
Ennek okát az is mutatja, hogy az akkori iparosok helyesírása a korabeli krónikások szerint rettenetes, egy részük képes csak üzleti levelet írni. „Tőkekamat vagy hányad kiszámítása nem megy, de még a négy alapművelet sem sokszor.”
Iparunk más országoktól való elmaradását az is jelzi, hogy iparosaink szellemi képzettsége messze van a kor kívánalmaitól, pedig már ekkor is sokszor elhangzik a figyelmeztetés: „aki már, mint tanonc elmarad, az sohasem éri utol a mestereket.”
A másik oldalon a tanoncok jelentették a gondokat. Az Ipartörvény 60.§-a szerint csak egy kikötés szerepelt, hogy az illető a felvételkor betöltse a 12. életévet. Előképzettségre vonatkozó kikötés nincs. Aki írni, olvasni sem tud azt az előkészítő osztályba veszik fel, ahol a Gönczi-féle ABC-s könyvből a kisbetűk és a számolás oktatása folyik 100-ig. Ha ez sikerült, akkor a nagybetűk következnek.
A Kőszeg és Vidéke szerint odáig fajul a dolog, hogy a tanoncoknál az elemi ismeretek hiánya tapasztható, de legtöbbjük „magyarul nem is lát!”
Javasolják a szombathelyi példa átvételét: akik csak az elemi iskola III. osztályának bizonyítványával rendelkezőket fogadják fel inassá. A helyi ipartestület 1893. február 23-i határozata próbálja orvosolni a fenti problémát.
A határozat szerint szabályozzák a tanoncok beszegődtetésének és felszabadításának feltételeit és idejét.
Ezek szerint „oly fiu, ki legalábbis nevét leírni és olvasni nem tud, tanonczul fel nem fogadható.”
Az igazolatlan hiányzások miatt külön írnak azokról, akik órákat mulasztanak, ezért döntés születik arról is, hogy minden mulasztott óráért egy héttel tovább tartozik tanoncoskodni a tanuló.
A fenti mulasztások okozói nagy részben nem a tanoncok, hanem az iskolával szemben ellenszenvvel viseltető mesterek, akik szerint a tanulónak fél órával korábban abba kell hagyni a munkát az Ő kárára. Ezért legtöbbször nem hagy időt a mosakodásra, az öltözködésre. Legtöbbször csak este 6 óra után küldi a tanulókat az iskolába. Így a tanoncoknak szinte alig marad idejük a tanulásra. Az 1890-es év elején jelentkező magas mulasztási óraszám miatt az 1884. évi 27456 sz. VKM rendeletére hivatkozva figyelmeztetik az iparosokat, hogy a mesterek nem igazolhatnak minden hiányzást.
Az iskolai fegyelem az igazgatói jelentések alapján tűrhetőnek mondható, de az 1893/94. évi jelentés a növendékek magaviseletével szemben is sok kívánnivalót említ: „Különösen a tanév elején fordultak elő utzai kihágások, amit a hatóság részint pénzbírsággal, részint elzárással büntetett.”
A fenti dilemmát azzal zárhatjuk le, hogy ha lassan is, de elérhető a cél: műveltebb és tanultabb tanoncai legyenek a kor Magyarországának.
„Ha nem is érünk most kezdetben mindjárt czélt, majd lassan megközelítjük azt, megérjük, hogy Magyarországnak is lesznek a kor szellemével haladó iparosai, akik nemcsak fúrni-faragni tudnak, hanem a szellemi képzettség egy magasabb fokán állnak.”

Építőiparosok téli tanfolyama
1890-től kezdődően, változó létszámmal, 25-30 fővel megindult az építőiparos tanoncok téli tanfolyama. A tanfolyamon hosszú éveken keresztül négy szakmára képeztek: ácsokat, kőműveseket, cserepeseket és festőket.
A tanfolyam általában novemberben kezdődött és március végéig tartott. A foglalkozások az iskola termeiben zajlottak csütörtökön és szombaton. Csütörtökön délelőtt 8-12 óráig rajzoktatás folyt, míg délután14-17 óráig számtan, számírás, olvasás és írásfoglalkozások zajlanak.
A tanfolyam tanára a kezdetektől fogva mindig az akkori igazgató. A tanfolyam beszámolóval zárul, amelyen a tanár mellet rész vett az Ipartestület elnöke, és néhányan a Felügyelő Bizottság tagjai közül.

Rajz-és munkakiállítás.
Az újonnan megalakult ipari iskola egyik hagyományos rendezvénye a tanonckiállítás volt, amelynek ötlete a Felügyelő Bizottság elnökétől Major János plébánostól származik. A kiállítást először az 1887/88-as tanévben rendezték meg, amelyen a tanulók önkéntesen vehettek részt legsikeresebb rajzaikkal és önálló munkáikkal.
Az Értesítő és a Kőszeg és Vidéke hetilap szerint minden év júniusában rendezték meg a kiállítást az iskola rajztermében.
Ez az esemény a záró vizsgálatokkal együtt lezárása, értékelése és minősítése az iskola és a mesterek egész évben végzett munkájának. Egyúttal reprezentálta azt, hogy a tanulók milyen szinten és minőségben sajátították el szakmájuk alapjait, hogyan értik és művelik a mesterséget.
A kiállított munkák tulajdonosait rendszeresen jutalmazták. Az erre a célra szolgáló pénzösszeget a helyi takarékpénztár, a Felügyelő Bizottság valamint annak elnöke biztosította.
A már említett első munkakiállítás 1888. július 15-én került megrendezésre, és ekkor 25 kiállító 29 tárgyát tették közszemlére.
Két-két ezüst forint jutalmat kapott jeles munkájáért:
Schlögl Gyula, Szalay István, Horváth György, Wölfl Kálmán, Sályi József, Fülöp Antal.
Egy-egy ezüst forint jutalmat kapott a jó munkáért:
Iker Kálmán, Szabó Sándor, Erhard József, Putz József, Francsics József, Rezner Péter, Takács József, Kováts József, Baldauf János, Ulbert Mihály.

A munkakiállításon az alábbi munkák kerültek szemlére:
Zár, patkó, hordó, virágtartó, doboz, szekrény, papírkosár, kosár, album, varróvánkos, üvegdoboz, könyv, gyermekczipő, czipő, nadrág, szív, sós szarvas, zuhanykészülék, virágfecskendő, fürdőkád.

A következő évi kiállítást 1889. június 17-én akarták megrendezni, a jelentkezők száma és a kiállítani kívánt munkák száma is kevés volt. A közönyösség felháborította a vezetőket: „Remélni akarjuk, hogy ez a kudarcz a jövőben nem fog megismétlődni!” írta a Kőszeg és Vidéke újságírója a június 23-i számban, elmarasztalva ezzel is az iparosokat és a tanoncokat is.
A fenti sikertelenség következményeként a Felügyelő Bizottság határozata szerint a következő évtől a II. és a III. osztályosok részére kötelező lett a kiállításon való részvétel. Aki ezt nem teljesítette, nem kaphatott bizonyítványt.
Az 1890. évi kiállításon már 39 tanuló 74 tárggyal vett részt
A tanulók 1891-ben már részt vettek a nagyváradi segéd- és tanoncmunka kiállításon. Az itt résztvevő 6 tanuló mindegyike kitüntetést kapott.
Megérdemlik, hogy név szerint is felsoroljuk őket, és mestereiket:
„Gammel István szíjgyártó-tanoncz Majer Gyulánál, bronz oklevelet és 2 forintot kapott;
Frühwirth Ernő könyvkötő-tanoncz Kuncze Róbertnál, bronz oklevelet és 2 forintot kapott;
Nasztl Ferenc fazekas-tanoncz Baics Mihálynénál,
Reimáyer Gusztáv lakatos-tanoncz Kurz Károlynál,
Schönfeld Lajos és Heisz Ferencz kőmíves-tanonczok Slapfer Pálnál, mindannyian bronz oklevelet kaptak.”
Az 1891/92. tanévet az évzáró vizsgákkal együtt a munkakiállítás zárja. 39 tanuló produktumát állították közszemlére, és mint ahogy a korabeli helyi lap is írja: a rajzok szebbek, tisztábbak és jobbak voltak az előző évinél.
Az évi jutalmazott tanulók listája jelezte- motiválva ezzel a mesteriket is – hogy kinek a tanulója volt az elismerésben részesített tanonc.
A munkakiállításon részt vett diákok „dicséretes” és „jó” minősítést kaptak, az 1-2 korona pénzjutalommal.
A kiállított munkatárgyak minősége ettől az évtől egyre jobb minőséget mutatott, és az akkori vélemények alapján – jelezve az oktatás, a gyakorlati képzés javulását – soha nem volt olyan magas szintű mint 1895-ben.
A következő részben a tájékoztatást szolgáló és a kutatást segítő iskolai értesítőkről emlékezünk meg.

Tihanyi Tibor c. főiskolai docens